A múlt hét vezető híre volt a vásárhelyi felvonulás mellett annak az orvosírnoknak az esete, aki fel volt dühítve, és ennek következtében közel nyolc órán keresztül a megyei sürgösségi kórház betegtájokoztatójának páncélterméből románul szólt a kórház ügyfeleihez. Az eset nagy feltűnést keltett a háromszéki betegek és egészségesek körében, ugyanis rendszerint fordítva szokott történni, a hivatalnok, eladó, közönségszolgálatot teljesítő egyén nyugodt és higgadt hangon magyarul szól az ügyfélhez, mire amaz veszti el a fejét és veri ki a vezérdilit. Sőt rendőrrel, bírósággal, Vlád Ţ. Karolával fenyegetőzik.

Na mostmár az illető, nevezzük Hebrencs Mózsinak, lelohadását követően, a hímes vérharagjára visszarévedve és magába szállva kijelentette, hogy tettét megbánta, és fegyelmire számít a kórház vezetőségének részéről.

Lehet, hogy a kórház tényleg fegyelmi eljárást indít az ügyfélsértegető ellen, de nem valószínű, hogy a dolog ennyiben marad. Akadnak a dühösnek pártfogói, akik Háromszéken már mélyen be vannak ágyazva a közbékesség bontogatóinak sorába, szolgálatos provokátorok, szakképzett feljelentők, akiknek feladata, hogy a székelyeket megfélemlítsék, s krokodilkönnyek áradata közben elhörögjék illetékes helyen, hogy el vannak üldözve Sepsi-,Kézdi- és Orbai-Vásárgyörgyről. Ezek a nyelveken szóló férfit kárpótolni fogják számos módon, ha a fegyelmi például az állásából való felfüggesztését vonná maga után. Ebben a helyzetben ők ajánlnának fel busás kárpótlást, tanácsadói állást: hivatalt létesítenének, melynek célja sok más hasonló profilú és sikeres helyi világi és egyházi intézmény mellett az lenne hogy a székelyeket állandó jelleggel felbosszantsa, mire eme nyakas alattvalók folyton csak románul szólnának, annyira elborítja agyukat a dühhullám. Végül már józanul is.

Másfelől örvendezhetnek a Funár-fiúk, mert ezzel be van bizonyítva Nicolae Iorga neves történész elmélete, miszerint a székelyek mégiscsak elmagyarosított románok. Hiszen az ember, ha dühös, akkor elveszti gátlásait, őszinte és valódi valója világlik ki a civilizáció és elnemzetlenítés rongyai alól. Eme derék orvosírnok, a sürgészeti klinika alkalmazottja pedig már nem az első abban a sorban, aki nyelvet vált, nyelvet veszít. De míg a többiek karrierizmusból vagy egyéb aljas és megfontolt szándékból vagy a körülmények kényszere alatt cselekedtek, addig Hebrencs Mózes (Moise Hebrenciu-Covasna) felizgatás és méregbe hozás által lett nyelvelhagyó, jobb hazafiú.

A helyi Funárfiúk egyesülete komolyan gondolkozik azon, a kiszivárgott hírek szerint, hogy a megyei székelyhergelő alakulat teljes pártkasszáját, sőt az Uniótól lepályázott pénzét az utolsó eurócentig bércukkolókra költi, akiknek az a határidő nélküli megbízatásuk, hogy Háromszék, Hargita, Maros megyék magyar ajkú népességének magyar ajkáról kizárólag (dühben fogant) román szövegeket csaljanak ki, s tegyék a folyamatot tartóssá.

Harmadsorban alig hiszem, hogy ha az eset mondjuk Marosvásárhelyen, Kolozsváron vagy Nagyváradon történt volna, akadna klinikavezetőség, etikai bizottmány, törvénynek széke vagy az Unióban a Hágai Nemzetközi Bíróságnak egyetlen vádtanácsa is, amely elítélné egy nemzetállam lojális és szolgálatkész állampolgárát, aki a nemzetállam nyelven szólt az állam akármelyik polgárához. A szabad kommunikáció elve és gyakorlata nem sérült, az állam és a beteg érdekei nem szenvedtek csorbát.

A kisebbségeket érő pofoncsapások orvoslása/megtorlása eleve nem került bele az EU napi gyakorlatába, ha ugyanis ezekkel érdemben foglalkozna az államok önkéntes és demokratikus tömörülése, akkor csupa olyan kázus csíkozná az egyöntetűséget, mint Sógor Csaba esete az Aranyhajnal vadhellénjeivel, ami végül is a tagállamok durcásabbja részéről a kiválással végződne. Amit ugye, mégsem szeretne senki, felette nem kívánatos volna.

Fotó: mesageruldecovasna.ro