Míg Magyarországon a politikai rendszer túlszabályozott, és nyilvánvaló, hogy ki gyakorol (telj)hatalmat, Romániában – a parlament impotenciája és tekintélyvesztése, a kormányzat (a technokrata alibi-kormány több tagja és a politikailag alkalmatlan államelnök) inkompetenciája, valamint a szelektív igazságszolgáltatás miatt – nehéz megállapítani, mikor kinek a kezében van a reális hatalom. Amiben mégis hasonlítanak: a demokrácia elengedhetetlen feltételének, a hatalom megosztásának, vagyis a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató funkció különválasztásának, egyensúlyának és egymáshoz való viszonyának a problematikussága. A hatalomgyakorlás kontrollja nélkül, a hatalmi fékek és ellensúlyok hiányában a demokrácia eltorzulása, a koncentrált vagy diffúz erők zsarnoksága fenyeget.

Nem vagyunk különösebben jártasak a hatalmi ágak elméletének, működésének ismeretében, de amit mindenki láthat: odaát karizmatikus, tekintélyelvű vezető irányít mindent erős egy-kézzel, itt inkább – belső és külső – okkult erők működnek, a megválasztott vagy kinevezett vezetők gyakran bábnak tűnnek, igazi dirigenseknek pedig az erőszervezetek, a titkosszolgálatok. Ez meg szélesre tárja a kaput a különböző összeesküvés-elméletek előtt.

Jól illusztrálja mindezt a lehallgatások körül kibontakozott újabb hazai vita, vagy inkább botrány. Kezdettől élénken figyelem. Miután az MTI első tájékoztató írásából szinte semmit nem értettem meg, néhány nap elteltével – immár nem csak az alkotmánybírósági döntés, hanem a kormány sürgősségi rendeletének következményeit elemezve néhány független román forrás, magyarul pedig a Transindex cikke világosított fel.

Az terrorizmus elleni harc, a biztonság kétségkívül rendkívül fontos – de nem fontosabb a szabadságnál, nem írhatja fölül az alapvető emberi jogok tiszteletét. A dodonai kormányhatározat nyomán Dacian Ciolos kabinetjén (köszönjük, miniszterelnök úr, a szép, őszinte szavakat nemzeti ünnepünkön!) nem nehéz fogást találni, a helyzetet súlyosbították az igazságügyminiszter ostoba kijelentései, amelyek jelzik, miért fontos, hogy egy kormány tagjai ne legyenek politikailag teljesen analfabéták. Mindenesetre a kérdés messze nincs lefutva, az utolsó szó a parlamenté, sőt utána ismét az alkotmánybíróságé.

A különböző forgatókönyvek még szóba kerülhetnek, nekem meggyőződésem, hogy már az alkotmánybírósági döntés célirányos volt, és a korrupció elleni szelektív harcban az igazságszolgáltatás számára lehetővé teheti egyes politikusok megmentését a (további) számonkéréstől. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a SRI sem maradhatott „lefegyverezve”, és a DNA-nak is mind több és több pénz kell a politikai harchoz. Úgyhogy a két huszárvágás – az alkotmánybírósági döntés és a sürgősségi kormányrendelet – szépen bezárta a kört. Mindenki ekérte a célját. Fő a biztonság, amelyre hivatkozva bárki lehallgatható, aki gyanús, és mindenki gyanús vagy azzá válhat/tehető...

Nem az az érzésük, kedves olvasók, hogy kicsit túl sok és túl gyanús dolog történik? Hogy nehéz magunknak megmagyarázni korábban egyértelműnek tetsző dolgokat is? Egyetlen módszer: a leghitelesebb forrásokat megkeresni, és még azokat is ellenőrizni, ha lehet. Különösképpen ez a dolga az újságíróknak, véleményformálóknak.

A múlt héten mind a magyar kormány, mind a román államelnök ténykedése elé tükröt állított egy híres német lap, a Spiegel. A magyar menekültpolitikáról sokadjára jelennek meg bíráló cikkek, nyilatkozatok a német sajtóban, ezekre rendszerint Szíjjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter válaszol. Legutóbb is azt tette, amikor Heiko Maas német igazságügyi miniszternek a Spiegel szombati számában megfogalmazott vádjait nevezte "durva és valótlan támadásnak". Miután mind a vád, mind az elhárítása a szokott mederben folyt, az eset tipikusként említhető. (Akár abból a szempontból is, hogy a hazai lapok nem nagyon írták meg.) De – különös tekintettel a szabadság ünnepén – legalább olyan fontosnak tartok megemlíteni egy látszólag apró, reményre jogosító eseményt: Nemes Jeles László és Röhrig Géza a friss Kossuth-díjjal egyenesen a tanártüntetésre mentek.

Élénkebb visszhangot váltott ki a lap román államelnökről szóló, A dilettáns című cikke. (A szerző, Keno Verseck szabadúszó, több évet töltött Romániában, 2012-ban az akkori államelnök védelmére kelt a felfüggesztés és a „népszavazásos puccs” során.) Olyan emberként, aki a szerző címben megfogalmazott felismerésére korán rájött, mélabús elégtétellel figyelem „a dilettáns” elleni támadásokat. Szó, ami szó, szebeni barátunk erre mindegyre alkalmat is ad, sőt az a tény, hogy a Románia Csillaga visszavonásával a nemzeti kommunista erők oldalára állt, sokkal súlyosabb hiba még a dilettantizmusánál is. Mindazonáltal abszolút elítélendő a kíméletlen támadás Keno Verseck ellen, különösen a nemzeti kommunista körökhöz (és újabban az államelnökhöz) közelálló politikusok és tévéadók részéről.