Hetek óta borzolja a kedélyeket, és lassan de biztosan kikezdi a vidéki és fővárosi gyerekorvosok szaktudásába vetett közbizalmat az Argeş megyében jelentkező ételmérgezés (ha egyáltalán az), amely a kisgyermekek körében szedi áldozatait. A küldőcédulával történő gyógyítás, mint láttuk, nem a legbiztosabb módszer arra, hogy az orvos, kórház, ápoló, szakma megszabaduljon a felelősségtől. A fővárosi Marie Curie gyeremekklinika naponta megtelik újságírókkal és nyilatkozó orvosokkal, a gyógyítás nyugalma és elmélyülése helyett folyton nyaggatják azokat, akiknek feladata a betegség okainak kifürkészése, a kórokozók tévedésmentes azonosítása és leginkább a beteg gyerekek talpraállítása lenne.

A közvélemény nyomása, stresszhozó érdeklődése, nyaggatása csöppet sem kedvez a hatékony, türelmet igénylő nyugodt orvosi munkának. A klinika zárt terület, az orvoslás mesterség, amely kevéssé tűri a zaklatást, politikai nyomást. És különösen nem segíti a szakorvos dolgát, ha leváltják a minisztert, aki menedzser, az országos hálózat főfelvigyázója, kormányhatározatok végrehajtója, szervezője – de a tulajdonképpeni megbetegdéshez és gyógyításhoz semmi köze. Nem ő lakik Argeş megyében, nem ő fertőzte meg a gyereket, s ha valamit ki kell jelentenie mert folyton rángatják a kézelőjét, fülét, nyelvét, akkor népszerűségét, hivatalát féltve inkább nyilatkozik valamit, amit beosztottjai sugallnak neki hamarjában.

Másrészről viszont azt gondolom, hogy szükség van a nyilvánosságra, nem lehet a szőnyeg alá kotorni az efféle eseteket. De meg kellene találni az okos, kibírható egyensúlyt az informálás és a gyógyítás nyugalma között.

Meg az is tudom, hogy az ételméregezések mindig is gyakoriak voltak Romániában, csupán hosszú ideig erről nem illett/szabadott beszélni, nem volt sajtótéma. (A rendszerváltás előtt és utána is sokáig csak magyarországi médiából volt ismerős sokunk számára a kolibacilus károkozása iskolai kantinokban, gyári étkezdékben, kifőzdékben vagy afterschool mulatókban.) Különösen egy olyan országban, ahol az éhezést és mélyszegénységet is titkolni kellett, erről statisztikák csak külföldön születtek, saccolásos alapon, holott ez egy eminensen agrárország volt, ahol a tej s a méz, a bor, és búza megtermett, ahol a szőlő és lágykenyér nem csak a jövöidejű igérgetésekben létezhetett. Ez egy olyan ország – derül ki egy minisztériumi felmérésből vagy sajtókampányból –,  ahol az emberek nem fordulnak fogorvoshoz, ahol a kézmosás és közhigiénia nem belenevelt minimum az egyének egymás közötti érintkezésben. Egy olyan világban, ahol még nemrég az állami nagyarányú élemiszerkivitel ellensúlyozására az étkezést tudományosan akarta megszabni az egyetlen politikai párt, amely lidércnyomásként ült az ember sejteiben, agyában, tányárjában, legintimebb testi dolgaiban vagy fölött.

Az élelmiszerellenőrzések rendre kiderítik, hogy a közétkeztetést végző szolgáltatások tisztaságindexe mélyen az európiai átlag alatt tanyázik, tartósan vagy visszaeső gyakorisággal. Mert fő a természetesség, a hagyomány tisztelete, egy kis piszok sosem árt, a vízsporlás sem, „úgyis jól van”, „nem veszik észre”, „falun jó, városon elcsúszik” jeligék szerint működik a közegészség, meg lehet kenni az ellenőröket, meg lehet hamisítani a laborvizsgálatokat, el lehet kendőzni kis bélfertőzéseket, hányást-fosást, rosszullétet, rá sem kell rántani a figyelmeztetésekre. A közétkeztetésben, boltokban, élemiszerüzletekben, gyártóláncokban a munkanélküliek nagy száma mellett bárkit alkalmaznak (ki tudja miféle nyomor bérért), anélkül, hogy a felvételi vizsgán a körme alá néznének, megvizsgálnák gallérja tisztaságát vagy ellenőriznék – tréfa nélkül –, miként hagyja maga mögött a toilettet dolgavégeztével.

Én az országos  korrupcióellenes vizsgálóbíróság mellett felállítanék egy ugyanolyan szigorú ellenőrző, lehallgató és büntető élelmiszerhatóságot. Lehet hogy van ilyen, de hatékonyságát az argeşi és más megyei avagy nem köztudott (fő)városi, mellékfalusi fertőzések és gyermekhalálok erősen kétessé, kétségessé és kétségbeejtővé teszik. Az ellenőrzésektől, a kiszabott büntetésektől, felelőségek megállapításától és javításoktól tenném függővé – az igazságszolgálatás tisztasága mellett – az ország felvételét a schengeni élelmiszer-övezetbe. A nálunk, nálatok, náluk tapasztalható és napról-napra mért tartós pozitív értékektől függjön az ország európai jellege. A pásztorkutyák száma elhanyagolható, a pásztoroktól nyert élelmiszerek tisztasága sokkal fontosabb.

Végezetül nem először és nem is utoljára humanitárius katasztrófával riogatnak a migránsválság kapcsán a politológusok, embermentők, nemzetközi fórumok, bölcs és előrelátó döntéshozók. Ha hazánk a feltétlen befogadás politikáját választja, valószínűleg nem annyira a terrorizmustól kell tartania, hanem a behurcolható betegségektől a vírusinváziótól, ami a felületes, sietős, lelkiismeretlen ellenőrzések, regisztrálás nyomán átcsúszik a határzáron, chekpointokon, miközben hazánkat vállonveregeti, orcáját csókkal leheli tele az európai unió a kvótakötelezettség példás teljesítését megjutalmazó ünnepségen. 

Fotó: radioresita.ro