Nem dőlt el a verseny, elméletileg a helyzet még változhat, de a szuperkedd óta szinte biztosra vehető, ami egy ideje sejthető volt: a novemberi amerikai elnökválasztáson a demokraták Hillary Clintonra, a republikánusok Donald Trumpra voksolhatnak. Vagyis az Amerikai Egyesült Államok mindenképpen történelmet írhat – vagy első ízben nőt küld a Fehér Házba, vagy egy, a mainstreamből minden tekintetben kilógó, kiszámíthatatlannak és kezelhetetlennek tűnő, szuperhatalmi number one-ként potenciálisan veszélyes hordószónokot.

Bár már mindketten a novemberi választásra és egymásra koncentrálnak, azért még táboron belüli ellenfeleikre is oda kell figyelniük. Március 15-én Floridába ér az előválasztás, a napfényes délkeleti állam pedig kulcstényező mind az előválasztás, mind a tényleges elnökválasztás tekintetében. Utána talán szabad az út, noha vélhetően sem Clinton kihívója, a magát demokratikus szocialistának valló Sanders, sem az ingatlanmogul ellenfelei, Marco Rubio és Ted Cruz az utolsó pillanatig nem adják fel. És hátra van még az államok fele... Elméletileg, matematikailag még bármi megtörténhet. Európai, sőt közép-kelet-európai szemmel, ésszel már-már felfoghatatlan érvek mentén menetelnek tovább az esélytelennek tűnő jelöltek – többek között azért, mert a kampánykassza még nem ürült ki, s nem hagyhatják cserben az őket anyagilag is támogatókat.

Igen, lehet az Oscar gálákhoz hasonló fölösleges, idióta shownak tekinteni ezt az egy évig zajló amerikai elnökválasztási folyamatot, a táboron belüli előválasztási élethalálharcot, majd a nyertes mögé való felsorakozást, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy úgy van kitalálva, kivitelezve, hogy a demokrácia ünnepe lehessen.

Mifelénk, de még jobb helyeken, a stabil nyugat-európai demokráciákban is, menetrendszerűen robbannak ki párt- és kampányfinanszírozási botrányok, legtöbb esetben közpénzek elterelésével, illegális kampányfinanszírozással kapcsolatosan. A tengeren túl viszont mindenkinek először elő kell teremtenie az induláshoz és a több hónapos kampányhoz szükséges piszkos anyagiakat – nyíltan, átláthatóan. Nem titok hogy ki mennyit ad egy-egy jelöltnek, így az is nyilvánvalóvá válik, hogy az adott elnök-, szenátor-, képviselőjelölt vagy bármely más választást igénylő tisztségre aspiráló személy mögött kik, azaz milyen erők állnak, kinek lesz úgymond lekötelezve. Ennek ismeretében voksolhat az amerikai választópolgár, s így a későbbiekben sem érik kellemetlen meglepetések. Közszereplők, cégek, patinás médiaorgánumok nyíltan vállalják elköteleződésüket, mert a tengeren túl a normalitás a normális, vagyis az, hogy mindenki tartozik valahová, nincs ideológiamentes média, s a semlegesség nem világnézeti semlegességet kell hogy jelentsen.

És az is normális – senki sem válik azáltal árulóvá, „rossz amerikaivá”, mi több, „nem amerikaivá, idegenszívűvé” –, ha saját jelöltje ellen, a saját ideológiai meggyőződése szerinti táborában tapasztalt rendellenességekért emel szót. Azoknak a neves, vállaltan republikánus szakértőknek az ideológiai hovatartozását vagy szakértelmét sem kérdőjelezi meg senki, akik közreadták a Donald Trumpot meg kell állítani című nyílt levelüket. A CIA volt vezetőjének a hazája iránti lojalitását sem kérdőjelezi meg senki, miután azt mondta, hogy ha Trump lenne az elnök, a katonai vezetők megtagadnák a parancsok végrehajtását, s ezáltal a fegyveres erők főparancsnoka is. A konzervatív mainstream – politikusok, szakértők, újságírók – attól tartanak, hogy a milliárdos elnöksége külpolitikai katasztrófa lenne Amerikának.

Ám az átlag republikánus szavazót szemmel láthatóan nem érdekli sem az, hogy Trump tönkreteheti Amerika szövetségesi kapcsolatait, sem az, hogy túl megértőnek bizonyul az olyan autokrata vezetők, mint például Putyin irányában, és az sem, hogy a terroristáknak a családtagjait is kivégeztetné. Sőt, még az sem érdekli, hogy az bizonyos, féltve őrzött piros gomb, az atomkulcs is az ő kezébe kerül. Díjazzák keresetlen, polgárpukkasztó stílusát, sikereit minden bizonnyal épp annak köszönheti, hogy nyíltan szembemegy a bizonyos tekintetben valóban álszent, de mindig kiszámítható amerikai politikai vonalvezetéssel, stílussal. Mondhatni, protestszavazatokat gyűjt populizmusával, fitogtatott keménykezűségével, mint oly sok európai vezető politikus.

Ám ha végül Donald Trump foglalhatja el a Fehér Házat, akkor ő tényleg történelmet ír. Az európai történelemben nem példátlan kemény diktátorok és szoft diktátorok hatalomra jutása a népakaratnak köszönhetően. De a tengeren túlon (sosem értettem, miért nem óceánon túlnak mondjuk) a legsötétebb időkben, a két világháború közötti európai őrület idején is a demokrácia, a normalitás győzedelmeskedett a választásokon. Mindkét világháború lezárásához szükségünk volt Amerika katonai erejére és arra, hogy ne legyen kétséges, kinek az oldalán lép háborúba. De a Fehér Házban akkor, az első világháború idején Woodrow Wilson demokrata, a másodikban a hadbalépéskor Franklin D. Roosewelt, a háború végén pedig már Harry S. Truman ugyancsak demokrata elnök állt. Persze véletlen, hogy mindhárman demokraták voltak, mert a amerikai demokrácia lényege épp az, hogy legyen demokrata vagy republikánus az elnök, Washington irányvonala mindig kiszámítható, a Fehér Ház nem okoz meglepetéseket, és senkinek sem kell attól tartania, hogy rossz kezekbe kerül a piros gomb.

De mi van, ha a mostani amerikai polgárpukkasztó hangulat addig megy, hogy mégis Trump kerül a Fehér Házba? Ilyen megközelítésben a mostani előválasztás és a novemberi elnökválasztás a demokrácia próbája lesz az USA számára. Nem hiszem, hogy elbuknák, de hát tévedni emberi dolog…

Fotó: YouTube