A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) – miután tevékenységét az utóbbi időben a századvég labdarúgó társadalmának kimagasló alakjait, Joseph Blattert és Michel Platinit is maguk alá temető botrányok szegélyezték – új főtitkárt választott. A svájci Gianni Infantino sima győzelme azonban aligha lesz képes egyhamar feledtetni az előzményeket – nevezetesen azt, hogy a legnépszerűbb játék, mely csakis a tisztességen, a méltányosságon és a szabályok tiszteletben tartásán alapulhat, a kortárs világ intézményeit (a helyhatóságoktól a kormányokig és a nemzetközi szervezetekig) pestiszerűen megfertőző korrupció áldozatul esett. A jelek szerint alig akad ember a földkerekségen, aki – adott körülmények között – képes lenne ellenállni a korrupció kísértésének.

Úgy tűnik, az elrettentés sem használ. Ezt az igazságot mi sem szemléltethetné ékesebben, mint a Román Korrupcióellenes Ügyészség, a híres-hírhedt DNA főügyészének, Laura Codruţa Kövesinek a napokban elhangzott szavai: „A közbeszerzések terén vannak olyan szektorok, ahol a korrupció már általánossá vált. Sokszor a szerződések és a velük járó pénzek odaítélését rejtett pénzátutalásoktól teszik függővé, amelyeket törvénytelen megegyezésekkel vagy fiktív szerződésekkel álcáznak. Amíg valaki saját belátása szerint döntheti el, hogy milyen sorrendben intézi a kifizetéseket, mindig lesznek olyan tisztségviselők, akik csúszópénzt kapnak azért, hogy egyes cégeket előnyben részesítsenek.” (Idézet a Szabadság 2016. február 26-i számának DNA-mérleg: vád 500 vezető tisztségviselő ellen című írásából.)

Ha a főügyész állításai igazak, kérdés: milyen alapon lehet vád alá helyezni és elítélni az illetőket? Kövesi szavaiból az is kiderül, hogy a vádlottakat a bíróságok manapság 93 százalékos arányban el is ítélik… mindhiába, nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a korrupció zavartalanul megy tovább. Igaz, a főügyésznő és a beszámolóját végighallgató államelnök is úgy vélekedett, hogy „nagyobb hangsúlyt kell fektetni a korrupció megelőzésére”. Arról azonban, hogy ezt hogyan lehetne megtenni, már nem igen esett szó.

És korántsem véletlenül. A korrupció termőtalaja ugyanis a társadalmi egyenlőtlenség. A kéz kezet mos technikái csak akkor alakulhatnak ki, ha a rendszer a tisztességes eljárásmódok hiányában arra kényszeríti az ügyintézés során egymással szembekerülő feleket, hogy kölcsönös előnyök fejében szemet hunyjanak a törvénytelenségek fölött. Mivel a korrupcióban mindketten érdekeltek, maga az üzlet gyakorlatilag leleplezhetetlenné válik.

A korrupció alapja következésképpen a mi és az ők közti különbségtétel. A mi kategóriájába azok fognak tartozni, akik döntési pozícióban vannak meg akik fizetőképesnek számítanak. Ez azonban csak az alapfeltétel, a feleknek meg is kell bízniuk egymásban. S külső támogatókat is be kell vonniuk a rendszerbe. Egymásban főként azok bízhatnak meg, akik valamilyen okból amúgy is összetartoznak. Azok, akik azonos politikai elveket vallanak, azonos társadalmi csoporthoz, kultúrkörhöz, foglalkozási körhöz stb. tartoznak.

Románia korántsem véletlenül vált a korrupció egyik mintaországává. Nem csak a fanarióta promiszkuitás továbbélése játszott szerepet ebben, hanem az is, hogy ebben az országban a kisebbségi csoportok soha nem számítottak egyenrangúaknak a többségi csoportokkal. A cigányok, a zsidók állampolgárságát a térség országai közül nálunk ismerték el legkésőbb. S Trianon után, a rendszer – a korábbi magyar méltánytalanságokra való hivatkozással – a románokat módszeresen és sok vonatkozásban törvényerővel előnyben részesítette a magyarokkal, majd a németekkel és a zsidókkal szemben., Amíg a román állam ezt a gyakorlatot visszamenőlegesen is el nem ítéli, és nem szolgáltat elégtételt magyar, német, zsidó és más nemzetiségű polgárainak, addig a korrupció felszámolására – implicite az állampolgári egyenlőség tényleges érvényesítésére – vonatkozó álmok puszta álmok maradnak. Hiszen azokat a bűnöket, melyeket a románok – ma már jobbára csak a magyarok és a romák ellen – büntetlenül elkövethetik, egymás ellen is újra és újra, mintegy magától értetődően el fogják követni. Immár a „jó románok” a „rossz románok” ellen. A kéz továbbra is kezet mos. Ritka kivételként akár a kisebbségi is.

S ez a nemzetközi viszonylatokra is érvényes. Amíg egy Platini vagy Beckenbauer úgy vélheti, hogy kimagasló adottságaiknak köszönhetően több jogot vindikálhatnak maguknak, mint amennyi „közönséges” embertársaikat megilleti, vagy ha a Német Labdarúgó Szövetség úgy vélheti, hogy a nemzeti válogatott sikeressége feljogosítja arra, hogy szavazatokat vásároljon, addig a drasztikus büntetések nem sokat érhetnek.

Arról nem is beszélve, hogy míg a neoliberális közgazdaságtan korifeusai úgy tekinthetik, hogy az erkölcsi kategóriáknak a gazdasági életben nincs mit keresniük, merthogy a piac láthatatlan keze a balfogásokat ki fogja igazítani, a korrupció felszámolhatatlan marad. Mert az igaz ugyan, hogy a piac az aránytévesztéseket valóban kiigazítja, csakhogy jelentős időbeli eltolódásokkal. A piac önvezérlésének valóságos eszközei ezért a gazdasági válságok. Csakhogy a gazdasági válságok által kikényszerített „kiigazításokért” mindig katasztrofális árat kell fizetni. A pénzügyi lufik kialakulása is a korrupció egyik formája. Azok, akiknek jelezniük kellene őket – amint azt Nouriel Roubini és Stephen Mihm híres könyve, A világgazdaság vége és jövője sok-sok konkrét eset alapján bizonyítja – tudatosan hunynak szemet a kockázatok fölött. Tudják ugyanis, hogy a következményeket nem nekik, hanem a többieknek, a „közembereknek” kell elviselniük.

A korrupció okai soha nem az egyénekben, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket kultiváló társadalmi berendezkedésekben keresendők. Amíg ezeket nem azonosítjuk, amíg nem az igazságérzet, hanem pusztán a (bizonytalan) büntetéstől való félelem vezérli a modern államok polgárait, legfeljebb a korrupció technikái tökéletesedhetnek.

Fotó: oroszvilag.hu