Csak jelezni szeretném az Interpolnak és más honi vagy nemzetek közötti bűnüldöző szervnek, hogy nem találkoztam egyik keresett-körözött „nagyarccal” sem. Belátom, ez az én hibám.

Keveset járok ki, kapok is elég szemrehányást hozzátartozóimtól, hogy soha sem moccantom meg a tagjaimat. (Ezek szerint szervezet, mégpedig civil szervezet vagyok – ti. nem voltam katona és már valószínűleg nem is leszek, emlékeim szerint egyszer sem kísértett meg az egyeruha viselésének férfias vágya –, és mint szervezet, tagokat is toboroztam, akiket, mint látható, kevésszer mozgósítok és viszem ki őket az utcára tüntetni vagy kitüntetni. Nincs is miért, ugyanis kézügyesség dolgában is elég fogyatékos vagyok, legsikeresebb iskolai kézimunkálataimat – papírból kivágott hóvirágot, kis fércelt kosarat március 8-ra anyukám készítette végtére saját magának, nem önzésből, hanem anyai szánalomból, mit irántam érzett, és ezt szegény Gy. Irénke tanító néni pont olyan jól tudta, mint az osztály többi része, akik természetesen mind ügyesebbek voltak, három-hat jobbkézzel rendelkeztek, így csak én maradtam meg a leghosszabb ideig abból a régi Baromvásár utcai iskolából baloldalinak, a többiek mind szétszéledtek a világ sok jobb sarkába, és én csak olykor hallok felőlük, már aki el nem ugrott Földvárra deckát árulni és boldognak.)

Nem fordulok meg mostanában olyan környezetben, ahol a legkeresettebb bűnözők, csalók előfordulnak, bivalyos gregorián dallamszerzőknek az abszolútumba történő integrációs szexorgiai zajlanak – bánom is nagyon –, mert az abszolútban való integráció, a hírek szerint, könnyebb, mint a közel-keleti migrancsok eurókomfortos integrációja a 13. századból egyenesen a 21. századba.

A fényképek csupa fiatal embert és leányzót ábrázolnak, szép gyerekek, szó se róla, de ahogy elnézem, ezek olyan helyeken fordulnak elő, ahová én még a leheletemet sem lehelhetem rá a kirakatüvegre, s már az ajtó hasadékából kirúgnának. Fiatalok, akik között nincs mit keresnem. Legfeljebb mint vétlen agg – tehát pusztulásra ítélt – emberként kaphatok a bőröm alá némi ólmot, véletlenül, szórakozásból leszúrhatnak, kirabolhatnak, meglephetnek saját házamban és megkötöznek, úgy követelik tőlem a takarékpénztári bizonylataimat, csekkfüzetemet, leüthetnek este, amikor hazafelé jövök egy könyvbemutatóról vagy színházi előadásról, amit ők nem látogathatnak, mert felismernék őket, és merőben irigylik tőlem e kultúrprivilégiumot, ezért is ütnek le, hogy ne adhassam tovább irodalmi élményeimet.

Meg aztán ezek a fiatal csávók, kiket a képeken látni, nem e publikus felvételekért álltak lencse elé vagy szelfizhettek, hanem nagy szorgalommal gyűjtötték össze, keresték ki az internet végtelen tárházából képmásukat a bűnüldöző alakulatok és titokszolgák legjobbjai. Valószínűleg minden rendőrs, pionírőrs, iskolaigazgató, börtönfelügyelő, háziasszonyklub és benzinkutas megkapta az összeállítást, soha se lehessen tudni, nem épp ott cirkálnak bűnös szándékkal, ki vannnak téve a faliújságra. Engem azokra a csoportosan kiállított fényképekre emlékeztetnek, melyeket a főtéren ragasztottak ki az ötvenes években. Pirosra volt mázolva a vaskeretes láda, mint egy árva tűzoltószekrény az iskolában és az üveglap mögött ott voltak láthatók városunk, az autononóm magyar tartományiság legkeresettebb élmunkásai és a legjobban rejtőzködő, lesből, megszokásból, tanított kézügyeségből buszokon lopdosó zsebesek arcmásai.

Nem találkoztam velük, mert már nem tartom a kapcsolatot a maffiával, bűnbandákkal, galerikkel, és véletlenül sem hiszem, hogy itt rejtőzködnének ebben az országban, ahol haragosaik, vetélytársaik, irirgyeik vannak, akik egy percig sem henyélnek és minden kényelmetlen embert, aki sikeres, vagy többre vitte, mint ő, azonnal feljelentenek a DNA-nak és akkor aztán jöhet a nyilvános megszégyenítés, a sajtósok csácsogó hada, keselyédes faggatózása, míg a láncravertet bekísérik a bástyaszerű bukaresti vallomás- és önvádközpontba.

De azért nem szabad minden hazánkat felkereső idegenről rosszat feltételezni. Fő az ártatlanság vélelme. Sőt a kulturáltság vélelme. A minap arról olvashattunk, láthattunk egy csoport távolról jött vándort, kik Nagyszentmiklósra igyekeztek illegálisan, határsértve. Pedig higgyék el, egyikük levélben jelezte nekem, hogy ők délszudáni zenetanárok és Bartók Béla szülőházát akarták látni, ugyanis a Bartók-Kodály módszer szerint szolmizálnak. Hogy voltak közöttük olyanok, akik egy másik szülőházat akartak látni, példaképük bölcsőhelyére voltak kíváncsiak – az egykori kolozsvári polgármester, agrárkönyvelő zsenijének eredőjére –, hát istenem, a legjobb világvándorokkal is megesik.

Fotó: fanpop.com