Egy nemrégen készült európai uniós felmérés szerint a legtöbb szegény ember Romániában él. Stílszerűen: éldegél. A lakosság – úgymond – negyven százaléka. A statisztika nem tér ki arra, ha a mély-, közép- vagy sekélyszegénységben élők miként arányulnak, viszonyulnak egymáshoz. Így nem tudom, mennyire riasztó ez a szám, hol van a létminimum specifikus uniós határvonala, fel kell-e készülnöm az osztályharc kiéleződésre, vagy pedig elég, ha munkahelyeket teremtek, béremelésért tüntetek, vagy jótékonykodom és szolidaritást vállalok ezzel a tekintélyes kisebbséggel. Ugyanis a napokban egy jegyzetem kapcsán azt a figyelmeztetést nyertem, hogy többszörös kisebbségi létemre legyek csak nagyon érzékeny más kisebbségek problémái iránt is.

A tanács nemesen egyszerű és humanista hozzáállással megoldható, ámbár a történelmi tapasztalat nem ezt mutatja, ugyanis a kisebbségek elsősorban és szinte kizárólag a saját kérdéseikkel, kisebbségi létükból és a jogrendszer tökéletlenségéből, elfogultságából eredő hátrányaik felszámolásával vannak elfoglalva. Ezek töltik ki politikai, társadalmi, kulturális cselekvéseik sorát, irányát, adják meg lendületét és óhatatlan tévedéseinek forrását. A többi kisebbségre konkurenciálisan tekintenek, féltékenyek, ha azoknak sikerül elfogadottabb, előnyösebb pozíciókat kivívni a hatalomhoz való viszonyban/idomulásban.

Hogy egy extrém történelmi példával éljek, a kommunisták, mint párt és mint emberi csoportosulás mindig is kisebbségben voltak, még az államszocializmus tömegpárti helyeztében is. Ezért hallgatólagosan elismerve ezt, úgy nevezték meg magukat elegánsan, mint az emberiség (ország, szocialista nemzet, a nép) élcsapata. Nos ez az élcsapat szalámitaktikával sorra felszeletelte a többi kisebbségi csoportot, betiltott pártokat, civilszervezeteket, kisebbségi egyesületeket, idegen hatalomra támaszkodott, melynek hadai kisebbségben voltak a honi hadakkal szemben, csak „fegyverbarátságuk” volt erősebb. Igazából csupán általánosságokban beszélt proletár internacionalizmusról, tulajdonképpen a Szovjetunióhoz fűződő ideológiai kapocs és alávetettség félrevezető megnevezése volt ez a nemzetköziség. Azonkívül szolidárisak voltak az arab és a gyarmati népek igazságos harcával az imperializmus ellen, és befogadták az imperialisták ellen küzdő élcsapat terroristáit, kiknek menedéket adtak, például a Sakál hónapokat töltött hazánk meseszép tájain és luxusvillláiban.

Másfelől Románia önmagában egy kisebbség, ha úgy vesszük, a EU-n vagy a NATO-n belül, és igazodni vágyásában, jótanulói buzgalmában beleegyezést adja ahhoz, ami az ország nagyobbik felét felzaklatja. Például az egyházak világától és ideológiájától, erkölcsi kódexétől éppen olyan idegen az azonos neműek házassága, mintha azt kérnénk a papoktól, hogy legyenek a darwinizmus vagy az osztályharc oktatói vallásórákon, istentiszteleteken ezt szajkózzák híveiknek.

Meg aztán az a megkövetelt szolidarítás, amit ellencikkíróm rajtam számonkér, amiért finoman– így érzem – megpirongat, vajon megengedi, lehetőséget ad az egyénnek, hogy magánemberként, írástudóként ne kívánjam társaságukat, hogy ne szeressem őket? Szabad elfordítanom a tekintetem, amikor majd az utcán, villamoson, metróban, a mozivásznon, az osztálytermekben és az egyetem padjaiban a leghátsó sorban vagy a legelsőben csókra fakadnak egymásiránt az azonos neműek? És otthoni tévézés közben olyik filmnél szabad-e kikapcsolni, illendő-é unokáink előtt nézegetni két szakállás kifestett ribi csattanó puszilkodását? Kikapcsolhatom?

Nem a szegénységtől fordítom el a tekintetemet, csak attól, amit én korosabb magánemberként nem tartok ízlésesnek. Nem megyek el a melegfelvonlásra, nem álldogálok a járda szélén pfujozni. De engedtessék meg, hogy ne szeressem ezt a hivalkodást. Vagy mégsem az?

Na most már a szegénységre visszakanyarodva, abban a bizonyos számháborúban Csehország a a király, hiszen ott a lakosság csupán 13 százaléka számít uniós szempontból szegénynek. Könnnyű úgy, hogy egy országszakadással a kommunizmus alkonyi félhomályában cseh barátaink végeredményben megszabadultak országuk szegényebbik felétől.

Ebben az esetben legalább tudunk és ismerük százalékokat. Tudjuk, mekkor a szegénység, talán még azt is, hogy milyen eséllyel örökölhetik azt a következő nemzedékek, melyek abban a környezetben nőnek fel, innen származnak ki és el.

De tudjuk-e, mekkora annak a kisebbségnek az aránya nálunk Romániában, esetleg csak a felvilágosult Erdélyben, a magyar nemzetiségen belül, akikért a szabadelvűek élcsapata küzd? (Mert ők még semmit sem kértek. De adni kell, felülről boldogítani, mint egykor II. József, Sztálin vagy Gadhafi.) Tudjuk, hányan vallják magukat nyiltan a parlamenti és egyéb fórumain a közéletnek mássággal élőnek?

Nemzeti kisebbséginek lenni nem szégyen, legalábbis magyar viszonylatban, hangsúlyozni is szoktuk, hogy másak vagyunk. Másak is akarunk maradni. Ám magyar származásúnak lenni román környezetben, amint azt éppen a Maszol hasábjain olvastuk nemrég, egyáltalán nem egyértelmű, ezzel kevés ember kíván/mer/akar dicsekedni. Ámbátor magánvélekedésem: hamarabb fognak minket magyarokat és nem románokat Róma büszke utódai elfogadni, mint a magas hőmérsékletűeket. (Miként ama pédázatban a tű fokán átmenő teve...) 

Fotó: royaltv.ro