Baráti biztatásra is – „írd meg Bandikót, huszonöt éve halt meg” – belefogok egy bizsergetően fájdalmas kalandba: elindulok Bajor-élményeim nyomában. Hetykeségnek érezném kritikai értékelést mondani írónkról, távol áll tőlem betolakodóként elvenni a bölcsészek munkáját, élete és műve, gondolom és remélem, eléggé ismert a fiatalok körében is. Érdemes rákeresni, van új felfedeznivaló.

Az első élményem általános, elvont és egyszerű: a felfedezés önfeledt gyönyöre Bajor olvastán. Ádáz betűfalóként zsenge koromtól ismerem az olvasásnak ezt a mámorát. A készenlét izgalmát a váratlanra – gondolatra, fejleményre, szóra. A fantázia ragyogására. Emlékeimben a Bajor-mámor hasonlít is, de nem is például a (hajdani, haj!) Jókai- vagy Verne-mámorra. Leginkább Karinthy, persze, de líraibb, lágyabb. Erről később.

Nem is tudom, mit olvastam előbb Bajortól – de talán Topârceanu Rapsodii de toamnă-jának fordítását egy iskolai jutalomkönyvben. Az ősz egy szellővel kezdődik: „A trecut întâi o boare / Pe deasupra viilor, / Şi-a furat de prin ponoare / Puful păpădiilor.”- „Pajkos őszi szél barangolt / Szőlőkerten, dombon át, / S ellopkodta a pitypangok / Fejéről a bóbitát.” A végkimenetel: „Száll a hír a rétek fölött, / Beledermed a mocsár, / Ahol most egy varjú-kölyök / Egy vén gémmel diskurál. // És anélkül, hogy leszállna, / Csőréből új hír ered: / Elindultak bujdosásra / Az erdei levelek.” Bajor Andor tehát csodálatos formaérzékkel megáldott költő volt. Stílusparódiákkal kezdte, közülük a versek voltak az ütősebbek. Így írtok ti? Is. Neki nem a sok zseniális kortárs költő állt rendelkezésére, mint Karinthynak, hanem csak az ötvenes évek proletkultja, irodalmi, szellemi sematizmusa. („Hogyha megnövök, traktor lesz belőlem. / Nézem a harcos, hős földdarabot, / Hullatom majd a magvakat a földbe, / s acélfoggal fűbe harapok.”)

Az 1967-es év végén, karácsonyra megjelenik Bajor Andor egyik legfontosabb kötete, a Főúr, írja a többihez. Az utolsó, címadó írás alapötlete – a címmel együtt Elekes Ferenc sugallta neki – gyorsan mémmé vált köreinkben, bővítettük is a „Főúr” számára a javaslatokat, hogy miket – ábrándokat, illúziókat, lehetőségeket, tévedéseket – írjon még fel a mennyei „cechre”. (1967-ben sok minden történt velem. Első tudatos találkozásom apámmal, első budapesti utam – az utcán tudom meg a Népszabadságból, hogy meghalt Arghezi, rá két hétre hogy Füst Milán.) A kötet sok ellenállhatatlan írása közül most a Tánc az istenek itala körül jut eszembe. Röviden: forró hír érkezik, az étkezdében „vasárnap csokoládékávé vajaskenyérrel.” Aki még nem tudja, milyen a csokoládé, mert csak hallott róla, annak le van írva (a lényege: selymes...). A készülődés Jerom K. Jerome-i: törtetés reggel a kantin felé, igyekezetüket egy „természeti csapás”, tömbházkörüli motorverseny nehezíti, s amikor halált megvető bátorsággal mégis átvágnak az úttesten, kiderül, hogy forrócsokoládé helyett köménymagleves a menü. A törtetők előtte a Zokogó majom nevű kocsma (e proto-Bulgakov) előtt találkoztak. Feltételezem, hogy az illusztris helynek ez az első irodalmi felbukkanása. Bálint Tibort különben Bajor fedezte fel, első kötetéhez (Csendes utca) ő írta a bevezetőt. Bajor-Bálint nyomán a Zokogó majom ihletésére algoritmust dolgoztam ki kocsmanevekre: „Végy egy erős jelzőt és egy fura állatot...” Tétova kakadu, Szomorú panda, Léha flamingó,Tarka ökör (ja, bocs, ezt Huszárúr már kitalálta!), Depis agár, Méla víziló stb., sőt, miért is ne: Barbár bár (Bar barbar) – kapásból, százával lehetnek jobbak. Itt jegyzem meg, hogy Pesten, a Bezerédi utcában, a Blaha Lujza tér és a Köztársaság tér (ha van még ilyen) között lapul a Zöld béka, nem messze a Teke csárdától – utóbbit inkább ajánlom, tekintve, hogy előbbi egy sírkőfaragó boltja...

Apropó Huszárúr. Ezek az írók ott Kolozsváron az elvtársi időkben urazták egymást! Persze nem mindenkit – de volt Bajor Úr (feltételezem, hogy „tőle indult”), Bodor Úr, Fodor Úr, s mi A Hétnél már egybeírva használtuk, így lett főszerkesztőnk Huszárúr.

Bajor Andor egyszer, az elején, a legelvtársibb korban írószövetségi küldöttként is bemutatkozott. A gyűlés után, a bukaresti fogadáson együtt volt szépen mindenki: írók, kritikusok, pártfunkcionáriusok, köztük még cenzorok is. A történetet a szemtanú Gálfalvi Zsolttól hallottam. Szóval Bandinknak ki kellett menni, s hogy a desszertként felszolgált fagylaltját valaki el ne vigye, azt óvatosan a székére helyezte. Visszajövet azonban nem vette észre, megfeledkezett a fagylaltról, s nemes egyszerűséggel beleült. Elképedését tanácstalanság váltotta fel, végül odafordult a mellette elhaladó cenzorhoz: „Ardeleán elvtárs – mutatta nadrágja ülepén a hűvös foltot – maguk úgyis mindent kivesznek, nem venné ki ezt is?”

Elkalandoztam, Bajor erre is hajlamosít, a szellemi csatangolásra. Nagy kalandozó különben ő maga is. Talán ez (volt) a fő hivatása. Vajon nem ő az, aki hős Cincogó Felicián, a bátor egér képében az elemekkel és mindenféle ellenekkel oly bátran felveszi a harcot, még ha a keze néha kissé remeg is? „Felícián máris térdig állt az őserdei vízben, s arra gondolt, ha Pennarágó Boldizsár nem érkezik meg idejében, úgy itt leli halálát. Ismét több veder vizet zúdítottak be az ablakon, s most már a víz a derekáig ért. (...) Rövidesen rájött, hogy ha sikerül a falon rést ütnie, akkor bizonyos ideig meghosszabbíthatja reményét. Ezért, amikor újabb adag vizet öntöttek be az ablakon, és a víz szintje a nyakáig nőtt, elővette pisztolyát, s több lövést adott le a ház falára. Minthogy szorult helyzetében keze kissé remegett, a falat először nem találta el, de nem csüggedett, s utolsó lövését siker koronázta.” Mit tesz a lélekjelenlét! Az Egy bátor egér viszontagságait a nagy képtelen gyönyörűségek (Alice, Kis herceg, Micimackó, Oz, Csipike) előtt olvastam, s jó bevezetőnek bizonyult. Hallatlan szerencséje a háború idején született nemzedékünknek, hogy ezeket a műveket nem gyermekkönyvekként olvastuk, mint ahogy nem azok, s nem az például a Gulliver sem.

Költő, gondolkodó, küldött, kalandor – hát nem humorista Bajor? Hiszen fő eszköze a humor. De valahogy nem szerette – talán csak keveselte? – ha egyszerűen humoristának mondták. Bajor filozófus is. Filozófiát hallgatott, persze „a kor színvonalán”. És azt sem szerette, ha filozófusnak mondták. Egyszer – Földesúr már nem élt – vonatának indulásáig a Cişmigiu vendéglőben múlattuk az időt. Ittunk módjával, borzasztó volt, hogy közben idegcsillapítókat vagy milyen bogyókat szedett. – Én most bebizonyítom, hogy elsősorban filozófus vagy – mondtam neki. – Próbálták mások is – jegyzete meg csendesen, de szemüvege érdeklődően csillant meg. Addig beszélgettünk, hogy szinte ott ragadtunk, főleg hogy távozásunkat megnehezítette egy incidens, a vendéglő bejáratánál, úgyszólván a küszöbön, elvetélt egy nő. Ez akkor tilos volt... rendőrség, zárlat, izgalom (Bajor mentegetőzött, hogy nem ő volt) – végül éppen hogy elérte a vonatot.

Nézem műveinek, könyveinek a listáját. Szinte valamennyinek az első kiadása van meg három osztatú könyvtáramban. Amit elszalasztottam: az Ütünk gyűjteményes kötete. Az Utunk szilveszteri számait jobban vártam, mint azokat, amelyekben a novelláim megjelentek! Immár a bukaresti A Hét szerkesztőjeként, talán Földes László asztalán, alkalmam volt belekukkantani Bajor egy-egy kéziratába. Iskolásfüzet, apró betűs, tökéletesen olvasható kézírás – mint egy öntudatos pioníré. (Gondolom, a gépírónők imádták.) Nota bene: Bajor Andorról Földes László írta meg egy nagyesszében (Kiűzetés a Paradicsomból. Bajor Andor mélabús humoráról, 1969) a legalaposabb, ma is helytálló méltató kritikát.

Bajor szerette a tudományt, egyik interjújában az erkölcsi válságban levő emberiség megmentőjének vagy valami ilyesminek nevezte. Karinthy Frigyesről szóló kisesszéjében kiemeli: „Filozófusnak nevezték, fölületesen és indokolatlanul. Jogosabban mondhatták volna tudósnak, az új felismerések írójának.” Fantasztikus beleérzéssel a zseniális előd tudományos kalandozásairól: „Gondolatjárását, a keresztutakat meghaladó logikáját kapcsolatban látom a modern világ technikai és logikai forradalmával. Az első számítógép az ő kedvenc játéka szerint választott szemvillanásnyi idő alatt a rengeteg igen és nem között, a parány először az ő kezében robbant fel.” Igen bizony, a Karinthy által kitalált barkochba játékról, az igen-nem, vagyis a nulla-egy kódról, a számítástechnika bináris alapjairól van szó! (Egy másik korszakalkotó „tudományos” ötletét Karinthy a Láncszemek című írásában fejtette ki; ma már a hálózatkutatás alapjainak zseniális megsejtéseként értékelik – örülök, hogy az immár világhírű Barabási Albert-László barátomnak én hívhattam fel rá a figyelmét.) Amit nagyobb világértelmezési összefüggésben Bajor Karinthyról írt – „Az volt a véleménye, hogy a világ számtalan nyomorúsága a fogalmak tisztázatlanságából származik” – ismét csak érvényes rá magára is.

Ezek után nem maradhatott ki Bajornál a tudomány és a tudományos-fantasztikus irodalom paródiája sem. Íme egy jellemző mondat a Hogyan fejlődtek más naprendszerek gondolkodó lényei? című kis remekből: „Ismerték a gyökvonást, a hármasszabályt... A fiatal cinóberek egyenleteket oldottak meg, sőt azáltal szaporodtak.” Egyszerű és világos.

Bajor Andor humorának lényegére világít rá értő román kritikusa, Nicolae Balotă: „... szövegeiben megjelenik az, amit leginkább szemiotikus tréfának nevezhetnénk. (...) A humor egy sajátos filozófiája körvonalazódik itt. (...) „Amikor a ’Bejárat’ feliratú lengőajtón be akartam menni, hirtelen kijött valaki és betaszított a ’Kijáratba’." Ezzel a mondattal indul a szellemes Elmélkedés az intő feliratokról című karcolat, a naiv, lelkes, feliratokat olvasó hőst zavarba ejtő sorozatnak ez a szemiotikai geg az első mozzanata. Ugyanígy a vizigót „diplomata" „jelentései" nemcsak a hasonló, értelmetlen jelentések szatíráját, vagy a pusztán formális létezés karikatúráját rajzolják fel, hanem a humor e rafinált költőjének termékeny, egész életművével bizonyított rögeszméjét: a humor nyelvben való megjelenését.” Vita lezárva: Bajor Andor a humor költője. Ahogyan Karinthy Frigyes a humor nagy racionalistája volt. És ahogy minden nagy humorista a nyelv és a fantázia virtuóza.

Bajor a halála után is okozott meglepetést. Valami olyasmit kérdeztem volna tőle, ha rendesen túléli a rendszerváltozást, hogy: mit szól hozzá, mi lett abból a buliból? Torzóban maradt kisregénye, Az ezermester oldalain találtam meg a választ (Bajor Andor: Az ezermester. A Valdemár-kódex, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004): „Két út áll az emberiség előtt a mi évszázadunkban. Az egyik a hülyeség. A másik az őrület. A kettő szerencsésen kiegészíti egymást. És talán ez az istenhit egyetlen bizonyítéka. Ez a nagy, világot átfogó együttműködés a hülyeség és őrület között. (...) Egyáltalán nem túloz Marx, csak pontatlanul, szabatosság nélkül fejezi ki magát. A történelem nem különböző osztályok harcainak, hanem az őrültek és hülyék örök küzdelmének története.” A látlelet úgy teljes, ha hozzátesszük: „Önök egyfolytában hazudnak egymásnak. De ez sem tart örökké. Lesznek hülyék, akik megőrülnek, őrültek, akik meghülyülnek, és úgy fogják rikácsolni az igazságot, mint a papagáj.”

Ez rendben van, de akkor most, amíg véget ér ez a kaland is, mi hova álljunk, Bajorúr?

PS. Ajándékul az olvasónak a szomorú évfordulón álljon itt (egy linkben!... ezt szeretné, a linkelést) két eddig közöletlen Bajor-humoreszk, Cseke Gábor fedezte fel őket az Előre archívumában.

Fotó: Nagy P. Zoltán fotója Bajor Andorról, amikor a hatvanas évek végén ellátogatott a csíkszeredai napilap szerkesztőségébe