Panni szintén nyugdíjas, akárcsak én, de neki sokkal több ideje és idege van végiglapozni a helyi és központi sajtótermékeket, mint nekem. Minek utána tudomására jutott, hogy vadászom a hazai sajtóban megjelent blődségeket, néha a postaládámba dob egy-egy újságkivágást. A tény, hogy nem naponként hármat, hanem háromnaponként egyet, azt sejteti, hogy a hazai sajtó óriásit lépett előre, de az sem kizárt, hogy Panni figyelme már lankadóban van.

A minapi trófeáért habos kávét vittem neki, biz’ isten megérdemelte.

Valamely C3-as kategóriájú amerikai film ismertetőjében fedezte föl az alábbi mondatot. A filmecske három manhattani vászoncseléd házasságának pudvásodásával foglalkozik. „Ugyanis mindhárom házasság hímtagján úrrá lett a ’Cserélje le használt nejét újabbra’ akció láza, és mindhárom pasi otthagyta hitvesét” stb. (Vásárhelyi Hírlap, 2016. jan. 7.) Fölteszem, hogy az ismertető szövegét a világhálóról gombolyították le, s azt is, hogy a lap szolgálatos szerkesztője unta elolvasni ezt a semmi kis dumát, így maradhatott benne a pénisz (dákó, fütykös, komagyűjtő).

Minden európai nemzet elismeri a magyar nyelv gazdagságát, s azt is tudják, hogy a nemi élettel kapcsolatos szókincsünk lubickol (pancsikál, fetreng) a bőségben. Helyszűke miatt nem idézem a prütyköl–ekecsel szóbokor minden ága-bogát, s azt sem, hogy miként magyarázza Dugó Dani a varátya mibenlétét. Morgolódásomnak nem ez az iránya. Csupán azt szeretném elismételni: ideje volna írástudókat alkalmazni a hírlapok szerkesztőségébe, mert hajdanában ez alapvető követelmény volt – még a komenyista diktatúrában is!

Az nem lehet kifogás, hogy a ’hímtag’ nem szerepel a Magyar értelmező kéziszótárban (s a Magyar szókincstár is csak a ’nemzőtag’-ot ismeri, a ’hímvessző’ szinonimájaként), mert a VH szerkesztőségébe még mindig bejár egy-két régi szaki, aki meg tudná mondani – ha megkérdezik –, hogy mi a különbség a ’közös ülés’ meg a ’közösülés’, valamint a ’házaspár férfi tagja’ és a ’hímvessző’ között.

Egy nappal korábban a Krónika vezércikkét is megkaptam Pannitól, ebben a következő meglepő mondatot olvashattam: az egyik Hargita megyei képviselő „képtelen választóinak fejével gondolkodni”. A cikkíróval ellentétben én ennek nagyon is tudok örvendeni, ugyanis még semmi jó nem származott abból, ha valaki a más fejével gondolkodott. (Már az is katasztrófa volt, hogy Hitler a saját fejével gondolkodott, s jaj, mi lett volna, ha a Sztálinéval? Vagy fordítva.) 

A kérdezett elmondta, hogy miért támogatta a parlamenti szavazás során a képviselőknek és szenátoroknak megígért nyugdíjemelést. A cikkíró szerint a képviselő úrnak azok fejével kellett volna gondolkodnia „akiknek keresetéből havonta tíz átlagbérnyi pénzt költenek egy plenáris ülésen óránként mintegy 150 lejt kereső honatya fenntartására.” Tudom én, hogy egyszerűbben is meg lehetett volna fogalmazni, de muszáj volt egy kis tölteléket is odanyomni, hogy a cikk lelógjon az alsó léniáig, mert milyen ronda az, ha két üres sor marad a szöveg végén. Sajnos a mondat túlbonyolított és homályos. Valamint: demagóg-populista-szimplifikáló-intimpista. Részben a cikkíró alaptermészete („dögöljön meg Ady Endre, lehetőleg máma még”), részben a pénzügyi szaknyelv pontatlanságai miatt.

Onnan kezdeném, hogy a magyar politikai nyelvezetet használóktól többször hallottam a ’bérből és fizetésből élők’ kifejezést. Ha az értelmező szótár szerint veszem, akkor ez fából vaskarika, mert bér = fizetés. (Bér = /fizikai/ munka elvégzéséért juttatott , ill. érte járó díjazás, fizetés; munkabér. Fizetés = munkáért rendszeresen folyósított pénzösszeg.) 

A fentiekben a cikkíró a keményen dolgozó kisemberek keresetét félti. De nem határozza meg, hogy hány átlagbérből (az sem mindegy, hogy melyik megye átlagbére!) rakják össze a képviselők arcpirítóan magas fizetését. Továbbá: honnan lehet tudni, hogy a parlamenti bársonyszékeket koptatók fizetését kizárólag a kisemberek bérének jövedelmi adójából (és nem béréből!) rakják össze és nem keveredik közé valamennyi fitying a bérbeadásból származó jövedelmek megadóztatása nyomán lecsapódó összegből is? S ha a dohányipari termékek – vagy a szexboltok – luxusadójából fizetik ki a parlamenti alkalmazottakat, akkor mi van? (Nota bene! 1. Kereset = munkával szerzett jövedelem. 2. Jövedelem = bármilyen forrásból eredő – meghatározott időre számított, rendszeres – bevétel. 3. Adó = „kötelező jellegű rendszeres (pénzbeli) hozzájárulás az állam […] költségeihez”.)

A cikkíró az utca emberének szintjére süllyed, ha az „én pénzemet ne költsék ehhez hasonló hülyeségekre”-szerű dumával próbálja nyugdíjának ’megtizedelésére’ késztetni a képviselőt, de én még sohasem hallottam olyasmit, hogy az államigazgatás bármely tagját meghatotta volna egy utcai bekiabálás, s azt sem, hogy egy kormányhatározatot valamely efféle, civil beszólás nyomán visszavontak volna. (A tervezett internetadót sem egy vezércikk miatt vonták vissza.)

Összefoglalom a játékszabályokat: a zemberek dolgoznak, ezért fizetést kapnak; de nem kapják meg a teljes keresetüket (bruttó fizu), csupán annak egy töredékét (nettó fizu); a különbözet ilyen-olyan adó képében, kisebb-nagyobb állami zsákocskákba zúdul. A zemberek évezredes szokása, hogy szidják az államot és az adószedőket, de továbbra sem szólhatnak bele abba, hogy mire költsék el az államkincstárba befolyt összeget. Ezt a választott képviselők (és szenátorok) döntik el, kézfelemeléssel. Ha valaki mégis azt mondja, hogy a dolgozónak beleszólása vagyon, akkor azt demagóg populizmusnak nevezzük (= tetszetős, de hazug ígérgetés, valaki vagy valami ellen irányuló felelőtlen hangulatkeltés).

Utóirat

Nem Panni mondta, hanem én láttam a magyar királyi tévében: a magyar kormány sikerként könyveli el, hogy az új adónemeknek (és az adóztatási szigornak) köszönhetően 500 milliárd forintnyi többlet jutott az államkasszába. Akkómostmán dagadozzék-e magyar kebel vagy inkább lázadozzék?

Fotó: humenmagazin.com