A magyar kormány újabb nagyívű programja, a családok otthonteremtési kedvezménye, közkeletű rövidítéssel a csok élénk vitákat, jótékony társadalmi pezsgést váltott ki. Az ország csoklázban ég. Még van körülötte némi bizonytalanság, egyelőre álljon itt az, amit következményeinek a megértéséhez feltétlenül tudnunk kell. A 10 millió forintos támogatást fiatal házaspárok – ahol a férj és a feleség közül legalább az egyik negyven év alatti – megelőlegező jelleggel is igényelhetik, akkor is, ha gyermektelenek, és akkor is, ha egy vagy két gyereket nevelnek már, de összesen legalább hármat terveznek. Az új lakásnak legalább 60 négyzetméteresnek kell lennie, ha pedig házat építenek, akkor minimum 90 négyzetméteres hasznos alapterület az előírás. Az igénylőknek azt is igazolniuk kell, hogy rendes munkájuk van, legalább a házaspár egyik tagja rendelkezik bár kétéves folyamatos egészségbiztosítással. Különben szinte naponta jelentenek be új részleteket, a csok szabályozására  vonatkozó lehetséges módosításokat , egyszerre stimulálva a tájékozódást és a tanácstalanságot.

Akárhogy vesszük, alapcéljánál és a támogatás összegénél fogva is a csok rendkívül fontos szociálpolitikai kezdeményezés. Tekintve az ingatlanpiacra és a lakosságmozgásra gyakorolt – következményként pedig a demográfiai, politikai – hatását, a Fidesz-éra egyik „nagy történetévé” válhat, ha nem vált máris azzá.

Ebben az összefüggésben az a tény, hogy a családi otthonteremtési kedvezményt a határon túli magyarok is igénybe vehetik, ha Magyarországra költöznek, számunkra, erdélyiek számára örvendetesnek tűnhet. Hogy úgy mondjuk, egyéni/családi szinten. Közösségi szinten bonyolultabb a helyzet.

Nem bennem szólalt meg elsőként a vészcsengő: itthoni és odaáti társadalomkutatók próbálják felmérni, hogyan hat ki az új lehetőség az amúgy is aggasztó jelenségre, fiataljaink elvándorlására. Az utóbbi években ismét növekedett a bevándorlás Magyarországra a négy szomszédos országból – Romániából, Ukrajnából, Szerbiából, Szlovákiából –, ahol nagyobb magyar közösség él. Ha jól számolom az évekre lebontott statisztika alapján, mintegy hatvanezer külföldön született kisebbségi magyar települt át az utóbbi évtizedben. Ha ehhez hozzávesszük a népességcsökkenés demográfiai okait is (elöregedés, csökkenő születésszám), megvan a magyarázat arra, hogy miért fogy mindenütt a magyar kisebbség. Nagyon fogy a lakosság Magyarországon is, ám ezt a környező országok magyarjaival pótolni – legalábbis megkérdőjelezhető vállalkozás.

A következőket olvasom egy magyarországi háttércikkben: „Míg a rendszerváltást megelőző évek alatt, majd egy ideig azt követően is az erdélyiek nagy számban menekültek a Ceauşescu-diktatúra, majd a magyarellenes atrocitások elől, később a konjunktúra szívta fel a külhoni munkaerő egy részét. (...) Ám Szlovákia, majd Románia uniós csatlakozása után számukra is megnyíltak Nyugat-Európa kapui, ráadásul a gazdasági válság miatt a magyarországi bérek már nem voltak vonzók. Viszont lassan nálunk is megindult az átlagbér növekedése, ráadásul a csok és a lakásépítések áfájának csökkentése miatt beinduló építőiparnak ismét szüksége lesz új munkaerőre. Amit elszívhat például a székely megyékből, melyek az átlagbér és vásárlóerő tekintetében a román statisztikai hivatal szerint az ottani lista végén kullognak.”

Hogy végül hányan mennek át a csok vonzásának engedve, egyelőre nem tudhatjuk; a feltételek azért elég szigorúak. De most itt nem erről van szó, hanem az általános következményekről, beleértve a politikai következményeket is. A csok ha nem is tömegeket, de mindenképpen emberi értékeket fog pluszban elvonzani Erdélyből. És – nem cinikusan mondom – szavazókat.

Az RMDSZ kezdettől fogva a romániai magyarok érdekképviseletét, szülőföldön történő boldogulásának elősegítését tűzte ki legfontosabb céljául. Idáig ezt a célt vallotta magáénak, legalábbis a diskurzus szintjén a mindenkori magyar kormány is. Már a kettős állampolgárság bevezetése tulajdonképpen ellene dolgozott ennek az elvnek. Nem beszélve egyéb politikai „következetlenségekről”. Ez lenne a legutóbb Tőkés László által is emlegetett nemzetpolitika célja, amit „nem szabad elárulni”?

Tehát egyfelől – a múltban és a jelenben – Bethlen Gábor Alap, „Szülőföldön magyarul” pályázati program, Sapientiaés és a többi életbevágó, megmaradást, „szülőföldön való boldogulást” szolgáló támogatás, másfelől – a jelenben és a jövőben – zavaros „nemzetpolitika”, „gyöngyhalászat”, a kisebbségekre nézve végzetes nemzetállamiság és EU-ellenesség... És közte, vagy inkább betetőzéseként – a csok? Az erdélyi magyar fiatalok boldogulnak, úgy-ahogy, a szülőföldjükön, majd boldogulnak, úgy-ahogy, a csokos Magyarországon – de a merészebbje és tehetségesebbje boldogul leginkább a demokratikus, liberális nyugaton. A kör nem zárul be, mert nem kör.

Mindazonáltal felesleges a kétségbeesés. Nyugtassuk meg ijedősebb feleinket: ahogy az autonómia, úgy a beolvadás és az elvándorlás, az elszegényedés és társai nem egyszerre, hanem lassan, szép fokozatosan következnek be. Egy kis csok, egy kis bok... észre sem vesszük. Egy parti ultira, néhány kiscicás fészbuk-posztra mindenképp van még idő. Imára pláne.

Fotó: MTI