Nekünk semmit sem szóltak az iskolában arról a másik Eminescuról. Nem panaszként mondom. Soha nem fért volna bele a hivatalos nemzeti, szocialista (vagy a két jelző együtt) tantervbe. Ő egyszerűen a Hajnalcsillag volt, amit nehezen tudtunk elképzelni, mi városi gyerekek, akik vagy soha nem láttunk hajnalcsillagot, vagy az ég felettünk felhős, párás volt, nagyvárosokban ritka a tiszta csillagos égbolt. Olyan tanulók, akiket a csillagos ég csak a kamaszkor vége felé, a nagy szerelmek esthajnalán kezdett el érdekelni.

Mindig a legnagyobb csodálat hangján beszéltek róla román tanáraink, és elérzékenyülve idéztek tőle gyöngéd sorokat, amiket mi kisebbségiek nem is nagyon értettünk, mert azokat a szavakat a körülöttünk élő román emberek (sofőrök, rendőrök, raktárosok, altisztek, főtisztek, főnökök, bolti kiszolgálók, tanárok, mord hivatalnokok vagy félbolondok – minden városnak megvoltak a bolondjai, jobb városonak nemzetiségekre lebontható etnikai tarkaságban előforduló hibbantjai, szerencsétlen páriái) soha nem használtak.

Titokban megvontuk valóságos és virtuális vállunkat, és megpróbáltuk összehasonlítani Petőfivel, akit már azért is nagyobbnak éreztünk – bocsánat a politikailag és irodalmi szempontból elítélendő, inkorrekt összevetésért –, mert életét áldozta a szabadságért karddal a kezében. Tette, amit megírt. Nem volt a szavak és tettek között hézag. Persze a gyakori barátsági nagyösszejöveteleken egymás mellett idézték őket, sőt Petőfit nem lehetett úgy megünnepelni, hogy Eminescuról ne emlékezzünk meg egy-két-tíz mondatos összerokonítással.

Meg aztán, mikor E. megszületett, P. már a világszabadság halottjaként az örökkévalóság csillagpályáján elindult, része lett a nemzeti legendáriumnak, amibe sajnos azóta beletartozik Barguzin is a kozánkovácssal és az MVSZ-szel együtt. Ugyanakkor soha semmit sem mondtak arról, hogyan halt meg Eminescu, hol és milyen körülmények között, mert az nem volt méltó(?!!) a fogékony gyermeki lélek alakítására, az újtípusú ember világszemellenzéséhez. Ennek kapcsán nem is születtek legendák tudomásunk szerint a költő földi pályájának befejezését illetően.

Viszont a Császár és proletár szakaszait orrba-szájba nyomatták, a naiv és mozgósítónak szánt osztályharcos sorokat kívülről kellett tudni, így bizonygatva E filomarxizmusát. Így lehetett beépíteni a szocialista tantervbe és oktatni gond és mellékgondolat nélkül. A párt erre atyaian rábólított, és E. meg volt mentve a szocialista utókor számára. (A “ha ha”, azaz a haladó hagyományok oltárán.)

A baj csak az volt, hogy a korábbi polgári nevelési tervekben E. idegengyülő verseit is tanították, abban a csúnya-csúnya karlista diktatúrában, Antonescu tábornok háborús Romániájában, Nicolae Iorga és Octavian Goga humanista miniszterkedése, parlamenti életcsatái idején. Korábban a jóságos, nagyszakállú B. P. Haşdeu elméleteket is gyártott az antiszemitizmusához. Miközben mi csak a Răzvan şi Vidrát olvastuk szótárral. És ezek a versek, töredékek, idézet-törmelékek, szövegek ott voltak a román értelmiség elrejteni rendelt, kényszerűségből átrendezett, tiltott tudatzónájában. Fel-felbukkantak, citálták őket, mormolva, ha egészen biztosak voltak, hogy nincs, aki feljelentse őket.

Midőn Miklós bátyó nemzeti felfuvalkodása megerősődött és a versek, cikkek előkerültek, leporolták róluk az álfeledés álporát, és felvették őket E. összes művei közé, akkor derült ki azok számára, akik addig csak a prepearált, ad usum delpihi, a szocialista szalonokok ízlésdiktatúrájából ismerték E-t, hogy nem csupán ő, de kevés kivétellel a 19. századi román értelmiség derékhada elméleti antiszemita volt. (Bălcescu, Macedonski vagy V. Alecsandri az üdítő kivétel.) A kifli alakú Órománia és a megnövekedett hátizsákos Nagy-Románia nem tudott megbírkózni, nem is akart a nemzetiségi kérdéssel. A társadalmi elit saját tehetelenségéért és rövidlátásáért az idegeneket, a befurakodottakat okolta. Az 1907-es parasztfelkelést a román földmíves ösztönös, zsigeri zsidóbérlő-ellenességével magyarázták. (Másutt is.)

No de térjünk vissza még egy bekezdés erejéig a nemzeti proletárdiktúra bajnokának országlására. Parancsba kapta ui. Rosen Moses, a nagy és utolsó főrabbi – tudta ő jól, hogy az utolsó lesz Romániában – magyarázza meg a közönségnek, a nagyvilágnak, vallásvezetői hitelével és tekintélyével erősítse meg, hogy E. nem volt antiszemita. És maradéktalanul, habozás, lelkiismeretfurdalás nélkül (?) megtette. Miközben azt az egykori rabszolgák által énekelt gospellt dúdolta magában: „Let my people go!” Engedd népem elmenni. Nem volt ebben semmi szentségtörés, vallásgyalázás, hiszen akiről a nóta szólt, zsidó volt – Mózes, és Egyiptomból kívánt távozni. Száraz lábbal a Vörös tengeren át. Nic. Ceau. fáraói terrorizmusa elől.