Annak idején én is tűzbe mentem volna a pap bácsimért, de hogy a játékpuskámat odaadtam volna neki, hogy a templom előtt darabokra törje, azt azért kétlem. Persze, lány lévén puskám sem volt, de a plüssmacimat, a hajasbabámat vagy a kedvenc könyvemet sem adtam volna. S ha szétnézek, az ismerősök fiú gyermekei között sem igazán látom azt, akit egykönnyen meggyőzhetne bármely pap vagy tanító, hogy önkéntesen megváljon kedvenc játékfegyverétől.

Elképzelni nem tudom, hogyan vette rá a toscanai kis falu, Quercia plébánosa az ott élő fiúkat (és szüleiket), hogy összegyűjtsék és vízkereszt előestéjén a templom előtt megsemmisítsék játékfegyvereiket. Olvasom, hogy a nagy fegyvertörési rítus előtt tartott vízkereszti misén és fáklyás felvonuláson részt vett a falu apraja-nagyja, de eljöttek távolabbról is a kíváncsiskodók, hogy végignézzék a gyerekek "lefegyverzését". A játékpisztolyokat, -puskákat és -kardokat halomba gyűjtötték a földön, majd a gyerekek egyenként, kalapácsokkal és botokkal estek nekik, míg össze nem törték azokat.

Nem láttam videofelvételt az esetről, csak olvastam róla, a beszámolók pedig nem tértek ki arra, hogy könnyeztek-e a gyerekek eközben. De azt hiszem, nem egy kisfiú szemét futotta el a könny, még ha megértette is, hogy miért kérte ezt az áldozatot tőlük a plébánosuk.

A lelkész nyilván így próbált nemet mondani és nemet mondatni a világban dúló háborúkra, erőszakra, terrorra. "Azt szeretném, ha az üzenet eljutna a vezetőinkhez. Talán a felnőttek puskáit kellett volna megsemmisítenünk", mondta a lelkész.

Igazán csodálom, hogy ezt elérte híveivel: sikerült rámutatnia, nem biztos, hogy egy kisgyerek kezébe feltétlenül gyilkos fegyverek másolatát kell adni, hogy talán a műanyagkarabély nem karácsonyfa alá illő ajándék s hogy e játékok megvásárlásával a szülő is felelős azért, ha 16-20 évesen már igazi fegyverre és igazi vérre vágyik a siheder.

Ha nem kiskortól a játékfegyver, az on-line háborús és mindenféle erőszakos videojáték lenne az ajándékok csúcsa a kisfiúknak, akkor talán kevesebb fiatal felnőtt keresné az önmegvalósulást a különböző terrorcsoportokban és más erőszakszervezetekben, talán kevesebben kelnének útra azért, hogy a világ másik végében egy háború esetleges hősi halottaivá váljanak. (Mindezt vallástól függetlenül, hiszen szép számmal találhatunk és találhattunk idegeneket az ukrajnai, a volt jugoszláv, vagy bármely más – keresztény – háborús fronton is.)

A fegyverrel való familiarizálódás kiskortól, ha vallási, ideológiai agymosással, frusztrációval, diszkriminációval találkozik, a manapság tapasztalt állapotokhoz vezet(het) – öngyilkos merénylőkhöz, esztelenül kirobbantott háborúkhoz vagy az Amerikában egyre népszerűbb, különösebb ok nélküli fegyveres ámokfutásokhoz.

Talán ezen tényezők együttese nélkül tavaly ilyenkor, január 7-én a Kouachi testvérpár sem rohanta volna le a Charlie Hebdo szerkesztőségét, s talán Amedy Coulibaly sem kezdett volna fegyveres ámokfutásba, túszszedésbe és öldöklésbe, rászabadítva a terrort és rettegést a francia fővárosra.

Hogy melyik a hatásosabb, a toscanai lelkész által ajánlott terápia, vagy a szatirikus hetilap csakazértis hozzáállása, nem tudom, de úgy gondolom, mindkét útnak megvan a maga létjogosultsága.

Az egész világot megrázó egy évvel ezelőtti terrormerénylet sorozat évfordulójára megjelenő emlékszámmal a Charlie Hebdo nem tagadta meg önmagát. Az egymillió példányban megjelenő véreskezű, gépkarabélyos Istennel a címlapon megjelenő lapszám újra „kiverte a biztosítékot”. És nem csak maga a címlap karikatúra, hanem Laurent Sourisseau lapigazgató vezércikke is. Sourisseau azt írta, hogy az iszlám és más vallások fanatikus követői el akarták pusztítani a szekuláris magazint, amiért az „nevetni mert a vallásosokon”. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, ami ezután következett: a Charlie Hebdo életben marad, mert „soha nem akartuk még ennyire bezúzni azok arcát, akik a halálunkról álmodtak”.

Ez is egy út, szétverni – mégha képletesen is, az ellenfél arcát, mindazokét, akik a szabadság útjában állnak, akik gyilkolni, rombolni akarnak. Kitartóan, következetesen, nem alkudva, vállalva érte a bírálatokat is. Vagy szétzúzni mindent, amivel gyilkolni, rombolni lehet…

A Charlie Hebdo évfordulós vezércikkéről Abdallah Zekri, a muzulmán vallás francia tanácsának felügyelete alá tartozó iszlámellenes cselekmények megfigyelő központjának elnöke azt mondta „erőszakos hangvételű és nagyon sértő a vallásra nézve”, és a Vatikán is kifogásolta.

Bár a tavalyi terrortámadás óta állandóan felmerül a kérdés, meddig mehet el a sajtószabadság, hol húzódik a határ, amelyet már nem illik vagy nem szabadna átlépnie a szatírának sem, tényleges válasz azóta sincs. Nem is próbálok ebben a kérdésben bármiféle választ adni, az évfordulón is csak azt érzem, amit egy évvel korábban – Je sui Charlie. Vagyis elutasítva minden erőszakot, olyan világban szeretnék élni, mint amit a lap vizionál – ahol az egyház és a társdalom élesen elkülönül egymástól, ahol szabadon lehet beszélni bármiről, bármikor, akár a szatíra eszközével szóvá tenni minden tapasztalt visszásságot, még akkor is, ha az egyházi berkekben, a hit nevében történik. Olyan világot szeretnék, ahol a terrortól és a kiközösítés, megbélyegzéstől való félelem nélkül lehet karikatúrát készíteni akár Mohamedről, akár a keresztény Istenről. Soha nem tenném meg, de igenis legyen meg a szabadságunk hozzá, és szabad akaratunkból, ne valamilyen parancsra, vagy félelemből ne bántsuk mások érzékenységét.

És akkor talán a játékpuskákat sem kell széttörni a templom előtt.