„Idehaza és a nagyvilágban a humán- és a társadalomtudományok művelői, a tudás fellegvárát jelentő egyetemek oktatói – köztük magam is – már jó ideje egybehangzóan és folyamatosan ugyanarról panaszkodnak: az új generáció döbbenetesen tudatlan, de még ennél is döbbenetesebb, hogy mennyire nem törekszik tudásra, mennyire ódzkodik a kitartó és elmélyült munkától, sőt egyszerűen a gondolkodástól. Szó se róla, magam is ugyanazt érzékelem. Egy komolyabb regényt egyre nehezebb elolvastatni, a magvasabb teoretikus kérdések közönyt vagy inkább értetlenséget váltanak ki. De a fenti panasz, s a panaszban hangzó számonkérés talán olyan tudás- és értékközösséget feltételez oktató és hallgató kapcsolatában, amire, könnyen lehet, ma nem lenne szabad hivatkoznunk. Nem normatív, hanem empirikus értelemben. Időközben ugyanis talán megváltozott maga a tudás, a tudás mibenléte és szerkezete, s vele persze a tudás szubjektuma is.

Meghalt a király, éljen a király? A folyamat azért ennél ellentmondásosabb. Nem arra gondolok, hogy a veszteségek mellett vannak nyereségek is. Nem hiszem, hogy az ilyenkor ajánlott »józan méricskéléssel«, a nyereségek és a veszteségek gondos könyvelésével közelebb jutunk a folyamat lényegéhez. Azt kellene megérteni, hogy mi is folyik itt. Ami persze – s ezt jó lesz mindjárt az elején leszögezni – a süllyedőfélben lévő metafizikai kultúra felől érkező kérdésfelvetés. Hiába: nem tudunk, csak a fejünkből kitekinteni. Nem is az a legbosszantóbb – mondhatnánk így a saját fejünkből kitekintve –, hogy az új generáció »nem tud semmit«, hogy inkább ne is kérdezzük őket, ismerik-e ezt vagy azt a (művet, személyt, eseményt), mert úgy sem ismerik. Az a borzasztó, hogy nem utasítanak el minket felháborodottan: hagyjuk már békében őket fölösleges tudásunk fitogtatásával, elméleteink felhőkakukkváraival, ezekkel a – jó estben – meseszerű rögeszméinkkel. Mert ami valóban fontos, az valami más… – és ekkor itt következne egy ellenkoncepció, egy másik kultúra víziója. De nem következik.

Mielőtt azonban úgy gondolnánk, hogy épp ez a némaság jogosít fel bennünket a végleges elítélő verdiktre, álljunk meg: ezzel a közömbös némasággal nem diadalmas önmagunk jön velünk szembe? A dekonstrukció vagy a posztmodern azért lehet sikeres köztünk (a mi fejünkben), mert a megszilárdult kánonok, a Nagy Elbeszélések, a metafizika alóli felszabadulás elméletei voltak. Bár negatív módon, de mégiscsak a metafizikáról, azaz az értékek hierarchiájáról szóltak és a történelem körül keringtek. Ám, ha a dekonstrukció gondolata győzedelmeskedik, egyúttal el is némul. Hallgatása maga a győzelem. Dekonstruálni ugyanis azt jelenti: nem végiggondolni, nem lezárni egy gondolatot, hanem megnyitni az elágazások, a semmire nem kötelező variációk végtelenbe vesző terét. Ha végiggondolunk valamit, utat járunk be, az elejétől a végéig, ahol a gondolat lekerekedik, és már zárt értelmi egészként áll velünk szemben. Rögzítve van ott kint, a kultúra kanonizált világában.

De miért volna föltétlenül érték, hogy lezártunk, befejeztünk s ezzel tárgyiasítottunk valamit, hogy magunkról leválasztva hozunk létre egy gondolatot vagy művet, azaz egy kultúra áruszállítóivá válunk? Nem lehetne csak úgy kószálni, to browse, ráhagyatkozni a folyamatra? Nem szembe szállni vele, hanem benne lenni, sodortatni magunkat a hullámaival? Azaz: nem lehetne csak úgy szörfölni?”

A fenti sorok az általunk a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégprofesszoraként is megismert Tallár Ferenc legutóbbi kötetéből származnak. (Az áramlások terében, Liget, Budapest, 2015.) De idézhettem volna a szintén egyetemi oktatóként is tevékeny Spiró György számos tekintetben analóg gondolatait a Mit ír az ember, ha magyar című esszékötetének 1996-os keltezésű írásából is, mely a Betű címet viseli… Az egyébként is hosszúra nyúlt idézgetést mégsem folytatom. S azért, mert a kontrollmechanizmusok (államvizsga, mesteri, doktorátus) fentiekkel összefüggő lazasága folytán az emlegetett hallgatók már jó ideje egyetemeken oktatnak, folyóiratok irodalmi rovatait szerkesztik, újságot írnak (egyebek közt az MTV1 csatornáját üzemeltetik).

Viszont ami a fentieknél is rettenetesebb, gáttalanul áradhat a Christopher Lasch által még a múlt században, de máig érvényes precizitással leírt nárcizmus (lásd Az önimádat társadalma, Európa, Budapest, 1996). Vannak szerzők, akik életük legintimebb, senki másra nem tartozó, legtöbbször merőben véletlenszerű, semmiféle jelentéssel nem bíró történéseit osztják meg olvasóikkal-hallgatóikkal. A tényanyag gyakorta szinte már sokkolóan jelentéktelen, igaz, még ezekből a semmitmondó tényekből is adódhatnának valamiféle következtetések, de azok sem adódnak, mert az (írott vagy hangzó) szöveg nem végiggondolni szeretne valamit, hanem a szerző személyiségének fontosságát, illetve minden öniróniától megtisztított nagyszerűségét, azaz a lemeztelenített nárcizmusát hivatott megjeleníteni.

Manapság még a sztárok sem kimagasló teljesítmények eredményeként születnek. Különféle – határon túli meg inneni – divatokkal való azonosulások révén (vagy ami derekabb, azok ellenében) állítják elő és tartják karban önmagukat. A megjelenített történések attól válnak nem jelentésesekké, hanem jelentékenyekké, hogy velük történnek meg.

A véletlen így válik szükségszerűvé. Ami velem történik, fontos, mert velem történik. Merthogy Én vagyok az, aki látványosan sodródik az általam (itt is, ott is Nyugatról, illetve nyugatabbról) importált árral. Azaz én vagyok az Ár. Én vagyok a Mi (ami egyébként nem is létezik). Legyetek ti is Én. És akkor korszerűek lehettek!

Sajnos, ma már a mi (Blaga által még mioritikusnak vélt) hullámhegyeinken is lehet – csak úgy – szörfölni. 

Fotó: vergiftet.wordpress.com