Ágoston Hugó: Kötelező remény – kötelező kétely

A napokban újra elővettem George Friedman A következő 100 év című könyvét. 2009-ben jelent meg, román verziója még az évben a Litera könyvkiadónál; magyar fordítása idén a DryCom Kft. kiadásában. Utóbbi hirdetésében a Newsweeket idézi: „Gondolatébresztő új művében George Friedman, a Stratfor – az egyik legkiemelkedőbb amerikai hírszerző és elemző cég – alapítója arra összpontosít, amit a legjobban ismer: a jövőre. Úgy véli, a civilizáció egy új korszak hajnalán áll. (...) Az USA és a dzsihádisták háborúját például egy új, Oroszországgal vívott hidegháború váltja fel, Oroszország különben viszonylag hamar szétesik, Kína világhatalmi szerepe csökken, Mexikó fontos hatalommá lép elő a geopolitikai színtéren, az új technológiák és a kulturális trendek pedig gyökeresen megváltoztatják életmódunkat (és háborúinkat).” Tegyem hozzá, hogy a neves szerző, akinek társaságát állam- és kormányfők keresik, könyve végén külön köszönetet mond hozzájárulásáért a mi Molnár Gusztávunknak, legjobb geopolitikai elemzőnknek „új megközelítésmódjáért”. Friedman Oroszország viszonylag közeli összeomlását vizionálja, s ebben az összefüggésben Törökország felemelkedését (utóbbi gazdaságilag már 2020-ra a világ első tíz gazdasági nagyhatalma közé fog tartozni), majd geostratégiai terjeszkedését észak felé. 2016 nagy kérdése, hogy az orosz bombázó leszedésével kezdődött konfliktus akutizálódik-e, nyílt háborúhoz vezet (nem ez a valószínűbb, túl kiszámíthatatlanok a következmények), vagy pedig krónikussá válik. Európának gazdaságilag mindkét országra szüksége van, Törökországra a menekültválság megoldásában is fontos szerep vár.

A világban mindenképpen fel fog értékelődni a stabilitás, ha tudati áttörés nem várható is a felelősség-, kötelesség- és közösségvállalás tekintetében. Pedig annál inkább fontos lenne, mert az emberi tudásnak semmi sem szab korlátot, a szakértők pedig immár ismerik a titkot: hogy melyek a „pozitív béke” feltételei.

A remény nem csak kötelező, de talán indokolt is. Idén Szíriában végetérhet a polgárháború, lehetőség nyílik térség stabilizálására, miután a Daes megsemmisítő vereségeket szenved. (Szíriában a háborús konfliktus kirobbanása, 2011 márciusa óta 260 ezer halálos áldozata van!) A menekültkérdésben a fő törekvés a megelőzésre és a probléma kezelésére irányul – az Európai Unió meg fogja találni a megfelelő válaszokat, ahogyan megtalálta a gazdasági válságra, az euró válságára, a görög válságra és az elszakadási törekvésekre. A befogadás humanitárius, lélektani-érzelmi vetületein túl a németek (f)elismerik a – szigorúan szelektált, ellenőrzött és nyilvántartott – bevándorlókban rejlő demográfiai és gazdasági potenciált. A migráció kereteit szabályozzák, majd meghúzzák a vonalat, és kiderül, hogy századunkban a legtöbb „megélhetési” bevándorló Nyugatra Kelet-Európából, főleg Romániából érkezett.

Magyarország a menekültek éve után egy kerítéssel és egy gyűlöletkeltő kormány képével marad. A „pozitívum”: sikerült elterelni a közfigyelmet a korrupciós botrányokról, Angela Merkel pedig (befogadva az elcsigázott menekülteket) megszabadította az országot egy kínos helyzettől. Az Orbán-kormány viselkedése, kampányai ellen világ- és európai szervezetek sora tiltakozik. Bár (már – még?) menekült nincs az országban, a menekültellenesség tovább nő, most már felmérések szerint a magyarok a bevándorlóktól jobban félnek, mint a szegénységtől! Miközben a lakosság tovább szegényedik, a gazdagok és a szegények közötti különbség feudálisra nő. A telekomadó és a kiskereskedelmi válságadó ügyében, majd a Paks II. bővítése miatt az EB kötelezettségszegést állapított meg, és újabban kötelezettségszegési eljárást indított a magyar menekültügyi szabályozás miatt is, amely „gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy bárki menekültstátuszt kapjon Magyarországon”. A fentiekkel némileg ellentétes, de kétségtelenül tanulságos értékelésről olvashattunk az év első napján, lényege: a legtöbb rosszért a multik a hibásak.

Magyarországhoz kapcsolódik egy másik akuttá váló európai kérdés is. George Friedman régiónkban (Németország – elsősorban demográfiai s ezzel összefüggésben gazdasági – hanyatlásával párhuzamosan) Lengyelország felemelkedését jósolja. Lehetséges-e ez az „orbáni modell” alapján? Ugyanis – illetékes európai aggodalom – „Lengyelországban nem kevesebb mint diktatúra fenyeget”. A fő vád: Jaroslaw Kaczynski kormánya hatalomra kerülése után „rögtön hozzákezdett egy olyan állam kiépítéséhez, amelyben nem érvényesül a hatalommegosztás elve (...), az alkotmánybíróságra vonatkozó törvénnyel pedig a hatalom birtokosai végérvényesen átlépték a szabad és a tekintélyelvű rendszer közötti Rubicont”. Alaptörvény... Médiatörvény... Alkotmánybíróság... A nagy különbség: Lengyelországban van ellenzék. A legújabb, ez évi két fejlemény: 1. Lemondásukkal tiltakoztak a lengyel közszolgálati televízió vezetői a parlament által a minap elfogadott, médiát érintő törvénymódosítások ellen. 2. Beata Szydlo miniszterelnök megszüntette az euró bevezetéséért felelős kormánybiztosi posztot. A funkciót Donald Tusk kormánya (2007 – 2014) hozta létre, Tusk ma az Európai Tanács elnöke! Nyugati médiumok „Európa orbanizációjától” tartanak. Érdekes viták várhatók az Európai Parlamentben is.

Romániában derűlátásra adhatnak okot a Ponta-kormány gazdasági eredményei (tartós európai elsőség a gazdasági fejlődés tekintetében), illetve adó- és bérreformja, amelyeket a költségvetés formájában a törvényhozás megszavazott és az államelnök kihirdetett. Politikailag a parlament és a pártok végletes legyengülésének, a „szakértői” kormány ingadozásainak következménye lehet, hogy: 1. Megnyílik az út az elnöki köztársaság instaurálása előtt. 2. Különböző kategóriák elégedetlenségének szószólóiként ismét erőre kapnak a szakszervezetek (amelyeket a balkáni politika lekenyerezett). 3. Fokozódik a társadalmi elégedetlenség és a nemzeti érzés a „Brüsszel irányította” kormány ellen, amely – ha két-három tagja távozik, megunva a jó fizetés helyett az örökös hibáztatást és panaszt – átadhatja a helyét egy „nemzeti egységkormánynak”. Sokan feszülten figyelik az új fő-főmagisztrátusok – az országos főügyész, a DNA és a DIICOT főnökei, a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék elnöke és alelnöke – kinevezését (három éves mandátumra). L. Stanciu megy, L. C. Kövesi valószínűleg marad. Mindenképpen gyökeres változást hoznak a helyhatósági, majd a parlamenti választások. A „baloldal”, bár „megtisztították”, nem áll jobban, illetve csak akkor, ha a jobboldalt is „megtisztítja” a DNA, erre kevés az esély. Az előrejelzést úgyszólván lehetetlenné teszi, hogy a hatalom(gyakorlás) a titkosszolgálatok kezében van – s hogy azokat milyen okkult erők és szándékok vezetik, még kevésbé tudhatjuk.

Az RMDSZ előtt álló kihívásokról a múlt év végén lapunk kérdéseire válaszolva részletesen beszélt Kelemen Hunor szövetségi elnök. A Szövetséget mindenképpen érzékenyen fogja érinteni, hogy az úttörő nagy parlamenti nemzedék több tagja nem is indul az idei választásokon. Valószínűleg az én hibám, de nem látom a méltó utánpótlást. Az ellenszél, amelyben választottainknak dolgozniuk kell, aligha vezet egészséges szelekcióhoz, a magánszféra több lehetőséget nyújt a kiemelkedő képességű magyarok számára is – itthon is, hát még külföldön. Hogy majd a fészbuk-nemzedék? Igen, az lehet... De előrejelzéskor nem csak a remény, a kétely is kötelező.

Egy (illetve két-három) dolog biztos: jövő ilyenkor egy évvel öregebbek, szegényebbek és butábbak leszünk. És remélhetőleg ugyanígy találkozunk a Maszol oldalain, mint most. Rovatunk munkatársai nevében minden olvasónknak boldog új évet kívánok. 

Kimaradt?