Második osztályos voltam, amikor a tíz évvel idősebb unokatestvérem tönkretette a karácsonyomat.

Akkoriban még nem az volt a divat, hogy a kisgyermek a szülőkkel együtt feldíszíti a karácsonyfát, majd várja, hogy az Angyal elhozza alá az ajándékokat. Azért akkoriban is gondolkodtunk, nyilván gyanús volt, hogy mindig csak a nagyszülőkkel megyünk a templomba, és menetrend szerint megjön az Angyal is mire az istentisztelet befejeződik. A szülők meg váltig állítják, hogy ők aztán tényleg semmit nem vettek észre, olyan csendben járt, egyszer csak nagy meglepetésükre ott csillogott-villogott a fa a szobában. Egy idő után barátnőimmel együtt tisztában voltunk azzal, hogy mi történik, de jó volt úgy, ahogy volt, nem is akartunk mi részese lenni a fadíszítésnek, mert az elvett volna a meglepetés erejéből, magából az ünnepből.

De akkor, kilenc éves koromban, valamiért csúsztak a szülők a fával, s a templomozás is gyorsabban zárult, mert ha jól emlékszem nagyon hideg volt a templomban (akkor persze még hó is és hideg is volt, a templomokat pedig még nem fűtötték). Nagyanyám érezte, hogy nem lehetnek még kész, így a szomszédba terelt, megnézni először a szomszéd nagylány karácsonyfáját. A családi vacsorára időközben megérkező nagynéném fia azonban meg akart igazán lepni. Szeretetből tette, én voltam a kis kedvenc, az egyetlen lány a széles nagy családban, és a legkisebb is. Utánam jött, ölbe kapott és hazavitt, egyenesen be a szobába, ahol a szülők gőzerővel próbálták befejezni az angyalkodást.

Keserves sírás ért utol a látványra, püfölni kezdtem az unokatestvérem, amiért örökre tönkretette a karácsonyomat. És igazam volt, attól a pillanattól nyilván már soha többé nem jött hozzánk az angyal, magam díszíthettem a karácsonyfát. Fel kellett nőnöm, és ezt sokáig igazságtalannak éreztem. Úgy gondoltam, túl korai.

Érdekes módon, a saját lányaim is nagyon sokáig ragaszkodtak ahhoz, hogy nekik „az angyal hozza a karácsonyfát”, öt-hatodikos gyerekként is akár magukra is elmentek volna sétálni templomozás után, ha még nem vagyunk készek vele.

Akaratlanul is ez jutott eszembe, amikor tegnap az időközben felnőtt szíriai kis barátommal beszéltem. Tizennégy éves volt, amikor megismertem, 2011-ben, mára nagyfiú lett. Egyetemre járna, ha egyáltalán ki tudna nyitni az intézmény, ha országában nem lenne minden iskola, egyetem a terroristák célpontja. Neki kívántam boldog karácsonyt, már amennyire lehetséges ez arrafelé. Merthogy ő szíriai keresztény.

Kesernyésen elnevette magát a jókívánság hallatán. Mintha egy másik életében lettek volna azok a karácsonyok, amikor még ünnepelhetett, amikor még – bár a nagyvilág szerint ők állítólag valami szörnyű diktatúrában éltek – Szíriában is mindenki azt az ünnepet ülhette meg, szabadon és békében, amely az övé volt. Most sem a diktatúra akadályozza meg ebben, tette hozzá, hanem a „forradalmárok”, akik olyan szabad és „demokratikus” Szíriát akarnak megteremteni, amelyben nincs helye sem a karácsonynak, sem azoknak, akik számára ez ünnep lenne. És nincs szükségük semmire és senkire, aki nem szunnita – sem alavitákra, sem kurdokra, sem jazidikre, sem asszírokra, sem örményekre.

Fájdalmasan nagyfiú lett D. Az ő gyermekkorát, az ő karácsonyát nem az unokatestvére tette tönkre túlbuzgó szeretetből. Sokszor hallom, rádiókban, televíziókban, hogy egészen kisgyerekek, nyilván betanítottan, mondják az ünnepről, hogy az a legszebb benne, hogy együtt a család. Hála Istennek, nem tudjuk mennyire igaz ez.

D. azt mondta, hogy Szenteste vélhetően ugyanúgy nem lesz áramuk, mint más estéken, ugyanúgy nem fogják kivilágítani a várost, hogy kevésbé legyen bármi is célpont. Valami ajándékot kapni fog a szüleitől, de ő majd a sötétben azt fogja elképzelni, hogy a szomszédos olajemírségbe kimenekített nagytestvére is otthon van, s az apja is velük van a karácsonyfa mellett, nem pedig műt vagy sebesülteket ápol az egyik damaszkuszi kórházban, és otthon van a németországi menekülttáborban élő legjobb barátja, s a Libanonba menekült unokatestvér, akikkel majd az esti misén találkoznak.

Már nem is próbálom megfejteni, hogy ki lopta el D. karácsonyát – a lemondani nem akaró „diktátor”, az ellene lázadó „szabadságharcosok”, az őket támogató Nyugat stb.? Már csak az a kérdés, visszakapják- e valaha a normalitást, az ünnepet otthon, vagy mindnyájuknak nyakukba kell venniük a nagyvilágot. Már ha marad még annak olyan szeglete, amely nem taszítja el őket.

Fotó: amazonaws.com