Végignéztem, egészen pontosan a dologban nálam összehasonlíthatatlanul jártasabb barátom nézette végig velem – én sem táncolni, sem énekelni nem tudok – a Fölszállott a pávát. Katartikus hatással volt rám. Nem kell szakértőnek lennem, hogy a jelentőségét fölismerhessem.

Ami leginkább megragadott, az mégis a spektákulum elvi jelentősége volt. Mert, miközben a nemzet fogalma a mi poszt-posztmodern világunkban a legvitatottabbak közé tartozik, ez az ünnepi eseménysorozat a fogalom bizonyos aspektusait a maguk élő valóságában mutatta fel.

A nemzetnek manapság két – egymással szenvedélyesen szembeállított – fogalma van forgalomban. Az egyik megközelítés szerint a nemzet kulturális közösség, a másik szerint állampolgári. Az utóbbi értelmezés a kulturális különbségeket nem csak lényegtelennek, de veszedelmesnek, s ekként kiküszöbölendőnek is tekinti. Az állampolgári nemzet értékrendje ugyanis piacgazdasági természetű. A minőségek itt minden további nélkül összeegyeztethetők, hiszen egy elvont érték, a pénz révén bármikor mennyiségi különbségekké konvertálhatók. Ha egy nyelvünk és egy kultúránk van – márpedig ez a nemzetállam –, akkor minden alku kérdése csupán.

Az eltérő kulturális értékrendszerek azonban összemérhetetlenek. A nyelvekhez hasonlóan zárt egységek, nem lehet összekeverni őket. Egy kicsit magyarul és egy kicsit románul lehetetlenség volna értelmesen beszélni. Ami nem jelenti azt, hogy a nyelvi rendszerek (igaz, mindig csak felszíni jegyeikben) ne befolyásolhatnák egymást – de akkor is zárt egészek maradnak, melyekből át lehet járni egymásba. Csakhogy akkor mindkét nyelvet, mindkét kultúrát ismerni kell.

A liberális eszmerendszerben többé-kevésbé megrekedt értelmiségiek közt sűrűn akadnak teoretikusok, akik úgy vélik, hogy a kulturális nemzet értelmetlen fogalom, hiszen mi magyarok is különbözünk egymástól. Ahogyan a románok is. Ez a tény azonban korántsem jelenti azt, hogy egy magasabb szinten ne lennének mindkét kulturális közösségnek eltérő – s a közösség tagjainak túlnyomó többségére jellemző – vonásai is. Ami valóban nem zárja ki, hogy egy románnal bizonyos dolgokban inkább egyetérthessek, mint a magyar közösség túlnyomó többségével. De mindig vannak kérdések, melyekben nem érthetünk egyet. Legalábbis nem maradéktalanul.

A megoldás nem az, hogy fenntartás nélkül átvesszük a másik értékeit, hanem az, hogy magát a különbözés tényét fogadjuk el. Azaz: ha elismerjük, hogy a másiknak a saját tér- és időbeli, s ebből fakadóan kulturális nézőpontjából bizonyos dolgokat elkerülhetetlenül másként kell látnia, mint ahogyan mi látjuk. Ezek a nézőpontok azonban – hacsak nem próbáljuk abszolutizálni őket – soha nem kizárják, inkább kiegészítik egymást. Minél több sajátos nézőpontot ismerünk és ismerünk el, annál gazdagabbak vagyunk.

A Fölszállott a páva egyik legfontosabb tanulsága éppen ez. A kulturális értelemben vett nemzet kétséget kizáróan létezik. Korántsem pusztán valamiféle nacionalista képzelet szüleménye. A részvevők – mindannyian magyar gyerekek – gyökeresen eltérő ének- és tánckultúrát, gyakorta román, szlovák, szerb, sőt amerikai befolyást magán viselő magyarságot vittek színre, mégis mindannyian magyarok voltak. A magyar kultúrán belül maradva beszélték a zene és a tánc eltérő „anyanyelveit”. És ezek az anyanyelvek nem kizárták, hanem kiegészítették egymást. Sokszor csodálatosan.

Ami nem fér a fejembe: miért van az, hogy a határon túliak kétnyelvű magyarok gyanánt, ha kínkeservesen is, de megmaradhatnak magyarnak (is), a lokális kétnyelvűség azonban Magyarországon már fehér holló. Igaz, vannak olyan – a közelmúltból visszamaradt – értelmiségiek (hogy csak egyetlen példát említsek: Spiró György), akik a kortárs világ ellentmondásait valóban végiggondoló személyiségekként magyar létükre megtanultak szlovákul, szerbül, lengyelül, csehül, ukránul, bolgárul, sőt, albánul is. A szlovák, szerb, román (és egykor héber, jiddis stb.) anyanyelvű magyarok azonban kénytelenek voltak feladni anyanyelvüket. (Ahogyan azt a román hatalom tőlünk is elvárná.).

Eszemben sincs, hogy megkérdőjelezzem az asszimiláció létjogosultságát. Egy nacionalista nemzetállamban az asszimiláció racionálisnak tűnhetett. (A liberális Osztrák-Magyar Monarchia, sőt az úgynevezett szocialista táborban még a legvisszafogottabban nacionalista kádári Magyarország is nemzetállam volt).

Az előző cikkemhez fűzött egyik kommentár szerzője azt írja, hogy 1848-ban a liberális eszmék hatása alatt nem-magyarok tömegei áldozták életüket a forradalomért, vagy váltak asszimilánsokká. És valóban, az aradi vértanúk jelentős része még csak nem is tudott magyarul, mégis életét adta a magyar szabadságért. Annál tragikusabb, hogy az életben maradottak nem kétnyelvű magyar állampolgárok gyanánt váltak – mert akként már nemigen nem válhattak volna – a magyar nemzet tagjaivá. Fel kellet adniuk nem-magyar identitásukat.

Az okok persze sokrétűek. Az eredmény azonban tragikus. Számolatlan magyarországi példából tudom, hogy egy „idegen” nevű magyarnak ma is, a szó szoros értelmében szenvednie kell a neve miatt. Folytonosan kompenzálni kényszerül. Vagy magyarabbnak akar látszani a magyar nevűeknél (s ekkor „minden rendben is van”), vagy a magyar nemzeti eszme legártatlanabb megnyilvánulásaira is dühödten reagál (s akkor „semmi nincsen rendben”). Annak ellenére sem, hogy az ingerültség megalapozott. Csakhogy az ingerültek sem mérik fel, hogy ezzel (egy az EU által is helyeselt asszimiláló nemzetállamban) maguk is tovább gerjesztik a szélsőséges magyar nacionalizmust. Azt, sajnos, a többség tagjai közül csak nagyon kevesen mérik fel, hogy ugyanolyan bűn visszaélni az asszimiláltakkal, mint megbélyegezni őket.

A kultúrának alig van köze a szó szigorú értelmében vett származáshoz. A magyar kultúra legkimagaslóbb teljesítményeinek jelentős része „idegenektől” származik. Árpád magyarjainak génjei a magyar népesség legfeljebb 15 százalékában mutathatók ki. Arról nem is beszélve, hogy (Petőfivel kezdődően) az asszimiláltak teljesítményeinek zöme is abban a kétnyelvűségben és kétkultúrájúságban (azaz még virulens többes identitásban) gyökerezik, melyet (merő hálából?) mi (színmagyarok?) szíveskedtünk felszámolni.

Sajnos, amint arra egyik kommentelőm már figyelmeztetett, ismét terjedelmes és didaktikus voltam. De hát vannak tények, melyeket muszáj szájba rágni. Sajnos még ma is.

Hogy a fiatalabb generáció pávája röpülhessen.

(Illusztráció: polctechnika.hu)