Ha betelefonálok egy repülőtérre és közlöm, hogy bomba van egy bizonyos járaton, amely már felemelkedett, minden bizonnyal földre kényszerítik a gépet. Mint tették azt kedd reggel is, a Madridból Rio de Janieróba tartó menetrendszerű járattal. F-18-as vadászgép térítette vissza az utasszállítót a Madridi légikikötőbe. A riasztás hamis volt. De dönthettek volna másképpen a madridi hatóságok? Aligha.

„Tréfának” bizonyult az a fenyegető e-mail is, amely miatt ugyancsak kedden ezer iskolát zártak be Los Angelesben, s hozták a frászt 640 ezer diákra és szüleikre.  Korábban New York is kapott hasonló fenyegető üzenetet, de ott a felelősök kezdettől úgy döntöttek, hogy hamis riasztásról van szó, ezért nem zártak be iskolákat. Álláspontjuk helyesnek bizonyult. De volt-e joguk ahhoz, hogy így döntsenek?  

Ma reggel hét varsói minisztériumban rendeltek el bombariadót egy e-mail-en érkezett fenyegetés miatt. Ezekben a percekben, amikor e sorokat írom, még tart az épületek átvizsgálása, de vélhetően és remélhetőleg ugyanolyan „hülye vicc” mint az előbbiek, vagy mögöttes szándéktól sem mentes pánikkeltés, a lakossági félelem szándékos gerjesztése a cél, nem pedig a robbantás.

És különben is, az a terrorfenyegetettség, amellyel napjainkban szembesülünk, már régen nem az Irgun, Hagana, ETA, IRA „úriember” terrorja, az al-Kaida, az Iszlám Állam, Boko Haram, Talibán és társaik, vagy az ő felhívásaikra hallgató magányos farkasok akcióinak lényege épp a kiszámíthatatlanság, a rajtaütésszerű lecsapás. Ők nem telefonálnak, nem írnak levelet, ők csak ölnek, ha másképp nem megy, önmagukat is feláldozva akár.

A kérdés nyilván az, lehet-e ez ellen egyáltalán, bármilyen módon védekezni?

Egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben a döntéshozók – akkor is haragszunk, ha reagálnak, akkor is, ha nem egy-egy hamis riasztásra.  Pedig nincs választásuk – az adott pillanatban rendelkezésükre álló információk alapján kell dönteniük, s márpedig ha az az egyetlen birtokukban lévő információ, hogy robbanószerkezet lehet egy repülőtéren, vagy fegyveres dzsihádisták rohanhatják le a város iskoláit, bombát helyeztek el egy középületben, nem igen van mit mérlegelniük. Annak ellenére sem, hogy tudják – elég egy jó hacker ahhoz, hogy sokáig kérdés maradjon, vicc vagy valóság a fenyegető levél, és nem kell más csak egy utcai telefon és egy reptér menetrendje ahhoz, hogy bárki riasszon egy repülőteret.

A legszörnyűbb mindebben, hogy szép lassan meg kell tanulnunk együtt élni a terrorral, amely időnként lecsap, mint középkori őseinkre a pestis.  A Szükségállapot című amerikai filmben (Danzer Washington, Bruce Willis és Annette Bening főszereplésével) van egy jelenet, amikor az egyik Fehér házi tótumfaktum azért dühöng, mert egy washingtoni robbantás után szinte leállt az élet az amerikai városban, pánik uralkodik mindenfelé, miközben Tel Avivban egy nagypiaci robbantás után másnap úgy zajlott az élet, mintha mi sem történt volna.

Az izraeli példa azonban nem csak arra világít rá, hogy sajnos meg lehet és meg kell tanulni együttélni a terrorral, hanem arra is, hogy a csillagászati összegű biztonsági intézkedések, a hadsereg, a rendészet kivezénylése minden nagyobb forgalmú polgári létesítményhez, akár tömegközlekedéshez, a biztonsági szolgálatok és a helyszínekre kivezényelt katonáinak rutinja, az, ahogyan kiszúrják a tömegben akár a gyanúsan lépkedő, gyanúsan izzadó vagy akár gyanúsan lélegző egyéneket, sem elegendő ahhoz, hogy megelőzzenek, kivédjenek minden terrorcselekményt. Az izraeli biztonsági fal, Vaskupola és hiper-szuper technika kivédi a rakétákat, megnehezíti a nagyobb robbanószerkezetek, fegyverek becsempészését az ország területére, de akkor előkerülnek a konyhakések, konyhabárdok és személygépkocsikkal gázolnak halálra buszmegállókban várakozó civileket.

Ma este az európai uniós döntéshozók tanácskozásának napirendjén többek között a terrorellenes intézkedések szerepelnek. Mindeddig azt láthattuk, a 2001. szeptember 11-i amerikai, majd a londoni, madridi, párizsi iszonyatok után egyaránt, hogy csak szigorításokban tudnak gondolkodni. Nem mintha sok választásuk lenne, de ez kísértetiesen kezd az amerikai fegyvertartási vitához hasonlítani. Ugyebár a tengeren túl is minden egyes tömegmészárlásba torkolló lövöldözés után egymásnak feszülnek a „több fegyvert a fegyverek ellen” és a nulla tolerancia hívei. A fegyverlobby és fegyverpártiak azzal érvelnek, hogy egy esetleges fegyveres ámokfutó ellenében teljesen kiszolgáltatott a fegyvertelen ember, s már-már a fegyvert minden lakásba, táskába elvet szorgalmazzák, figyelmen kívül hagyva azt, hogy „bármikor bárki bekattanhat” és rossz pillanatában egyáltalán nem biztos, hogy nem kapja elő a revolverét.

A terrorveszély megelőzésére utcára küldött gépfegyveres katonák is elsősorban a lakosság félelmeit táplálják, s így közvetve és akaratlanul a terroristák céljait szolgálják. Aki járt már valaha metróban, ült tömegközlekedési eszközön, tudja, hiába áll két talpig fegyveres katona a metrólejáratnál, ha valakik úgy döntenek, hogy kabátjuk alá robbanóövet helyeznek, s azt metrón felrobbantják, hamarabb jutunk a túlvilágra, mintsem a következő állomásra.

Európa nagyvárosai, legkedveltebb turisztikai célpontjai a karácsonyi díszekkel együtt kapták a fegyveres őrizetet is. A terrorizmus az első csatát megnyerte.

Ki nyeri a háborút?

Fotó: index.hu