Bayer Zsolt, Boros Imre és Bogár László – az én ízlésemnek gyakran túlságosan szabad szájú és elfogult, de mindig megszívlelendő – Echo tévébeli műsorát rendszeresen hallgatom. És van, amiben egyet is értek velük. Hízelgő számomra, hogy minket, határon túli magyarokat is hevesen szeretnek. Én is így érzek. (Bár a dolog kissé kínos is lehetne, hiszen az önszeretet, még ha másoktól jön is, kissé mindig émelyítő).

Különösen azzá válik, ha olyasvalaki rajong érted, aki német származású emberként nem csak magyar, hanem egyenesen mélymagyar. Hiszen a Bayer Zsolt nevű mélymagyar a mi erdélyi – korántsem oly mély, de továbbra is kétségbeesett – magyar identitásunk nézőpontjából echte német nemzetáruló: hiszen ha mi, romániai magyarok mindannyian Bayer Zsoltokká váltunk volna, mára a teljes erdélyi magyarságnak is valamiféle mélyrománsággá kellett volna átnemesednie. Nem történhetett meg, mert ezt a derekasságot minálunk úgy szokták nevezni, hogy nemzetárulás. Hogy Magyarország a magyarországi németséget effajta nemzetárulásra kényszerítette, a németeket egyrészt a szocialista internacionalizmus nevében kitelepítette, másrészt irgalmatlanul elmagyarosította, szintén meglehetően kínos kérdés.

Bayer Zsoltot azonban mindez nem látszik zavarni. Pedig az elemi tisztesség is azt kívánta volna, hogy miközben a magyar identitást magáévá teszi, a németet is igyekszik megtartani. Hiszen az egyik nem zárja ki a másikat. Sőt. Én, ha nem is azonos mértékben, de legalább háromidentitású embernek tartom magam. A román és a német kultúrában színtiszta székely származásom ellenére is otthon vagyok. Ha nem is annyira, mint a magyarban. Következésként nem tagadhatom le, hogy kulturális tekintetben van nagyon erőteljes román és német identitásom is. Úgy tűnik azonban, hogy egy mai magyar állampolgár egyszerűen nem tud mit kezdeni a többes identitás, illetve a kölcsönös két- vagy többnyelvűség fogalmával. Angolul, franciául, németül megtanulni sikk, de szlovákul, szerbül, románul..., no de kérem! Még a német is csak világnyelvként elfogadható, kisebbségi nyelvként pusztán egyfajta álnyilvánosságban, a közszolgálati tévé kisebbségi adásaiban húzhatja meg magát (ahol viszont Bayer Zsolttal nem találkozni).

Ha a II. Világháború után a németek (és a többi kisebbség) által is lakott településeken a magyar állam a magyarok számára is ugyanolyan lehetőséget teremtett volna a kisebbségi nyelvek helyi hivatalos nyelvként való elsajátítására, mint a kisebbségek esetében a magyaréra, a magyar társadalom ma nyelvileg Európa egyik leginkább irigylésre méltó többnyelvű nemzeti közössége lehetne. A dolog – a migránsválság nyomán mind nyilvánvalóbbá váló – előnyeivel egyetemben. Ehelyett a hatalom még a német nyelvet is sikeresen kiszorította közéletből. Csak a kisebbségeknek volt kötelező megtanulni magyarul, a velük együtt élő magyaroknak még csak lehetőséget sem teremtettek arra, hogy más ajkú embertársaik nyelvét – esetleg – elsajátíthassák. Közben azonban megkövetelték volna, hogy a határon túli magyarok viszont megőrizhessék nyelvüket és kultúrájukat. S ez utóbbi a – nem kevésbé vehemens – többségi nacionalizmusok dacára nagyvonalakban sikerült is. Egyelőre…

Hogy Bayer Zsolt német szárazását a Mélymagyar című adásban a nélkül teszi közszemlére, hogy a magyarországi németség megsemmisítése miatt – időközben mélymagyarrá átminősült identitásában – a legkisebb lelkiismeret-furdalást érzékelné, annál is meghökkentőbb, hogy beszélgetőtársa, Boros Imre szemmel láthatóan és füllel hallhatóan kettős identitású, de legalábbis kétnyelvű intellektuel, ahogyan Bogár László is legalább két nyelvben és kultúrában otthonos (az ő esetében az angol látszik a másodiknak).  Bayer Zsolt nem sokat árult el a – mi esetünkben első nyelvnek tekintendő – német „anyanyelvéről”, időnkénti megszólalásai kínosan idegenszerűek. Az persze nyilvánvaló, hogy ezt-azt ő is kapiskál a németből. De mintha azt is Boros Imrétől tanulta volna.

Nos, itt bicsaklik meg mindkét adás. Mert lehet szeretni minket. Távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam az irántunk érzett szeretetüket. Csakhogy én nem hiszek (egészen pontosan nem szeretnék hinni) abban, hogy az egynyelvű és egykultúrájú, úgynevezett nemzetállam lenne a világ jövője. Ahogyan természetesebben abban sem, hogy a hagyományos nyelveket és kultúrákat az angol, a kínai vagy bármi más nevében el lehetne törülni.  Ha ebben hinnék – magyar állampolgárként is – nem élhetnék egy – a mai egynyelvű és egykultúrájú Magyarország analógiájára elgondolt – román államban. Mi itt nem Magyarországot szeretnénk, hanem a szó igazi értelmében vett többkultúrájú Romániát, melyben a kölcsönös két- vagy többnyelvűség teremthetne demokratikus állampolgári közösséget, s melyre – szomorú ezt kimondani – minálunk még mindig több esély van, mint az általam (talán nem tévedek, ha általánosítok: általunk) is imádott Magyarországon.

Hogy ez az esély Romániában is alig több, mint illúzió, számomra is nyilvánvaló. De az emberiség, amióta van, illúziókból és illúziókban él.

Számomra sem kétséges, hogy létezik valamiféle a – főként Bogár László által emlegetetthez hasonló – gazdasági háttérhatalom. Ezt a – korántsem, sőt főként nem – Soros György által működtetett – hatalmat azonban csak a kultúra törheti meg. Egészen pontosan csak a kultúrák. Melyeket, amint azt a jeles francia irodalmár, Paul Ricoeur – mellesleg a mi nem kevésbé jeles Hamvas Bélánkkal egybecsengően – megállapította, egy gömbbel szemléltethetnénk. Ennek a gömbnek a felszínén a távolságok – az ő értelmezésében a kultúrák – lelombozóan távol vannak egymástól, de ha elkezdünk lefele ásni, mind közelebb kerülünk egymáshoz, s a középpont táján – azaz a Bogár László szívének oly kedves szakrális „mélyben” – a szó szoros értelmében egymásra találhatnánk.

Csakhogy a modernitás paradoxonainak lelkes és az – esetek túlnyomó többségében – precíz azonosítói a jelek szerint képtelenek ráébredni arra, hogy az egységes magyar nemzetállam és a kulturálisan plurális utódállamok ideája kizárja egymást. Idehaza korábban is megírtam, hogy Orbán Viktor ma már tájékozottabb, mint a Nyugat szellemi fejleményeit egykor Magyarországra importáló bal-liberális tábor. (Ami számomra annál is elszomorítóbb, mert e fogalmak eredeti értelmében én is az utóbbi tagjai közé tartoznék, csak hát ez jó ideje már lehetetlen.)

Az integrálhatatlan kisebbségek orbáni tana számunkra, „integrálhatatlan” (értsd asszimilálhatatlan, egészen pontosan csak kínkeservesen asszimilálható) romániai magyarok számára mindazonáltal kész katasztrófa. Mi ugyanis a szó nyugati, például német értelmében (ami egyértelműen asszimilációt, azaz a teljes nyelvi-kulturális önfeladást jelent), nem akarunk integrálódni, azaz (elnézést, Zsolt, de Önhöz hasonlóan) asszimilálódni, hanem autonóm, bár – a többségi nyelv és kultúra iránt továbbra is nyitott – nemzeti közösségként akarunk a román államba betagolódni.  Vagyis – a szónak ebben a valóban értelmes jelentésében – integrálódni.

Mi annak az öregedő Kossuth Lajosnak szeretnénk az utódai lenni, aki szintén asszimiláns volt, de mintha – legalábbis élete végén – többet értett volna a világból, mint mai (ál)rajongói.