Nem állítom, hogy sokkal előbbre vitte volna a világot a rendszerváltás körül brit muszlim fiatalok által létrehozott #Notinmyname kezdeményezés. De legalább megmutatta a mindennapi valóság másik arcát is, pontosabban arcot adott a békés, de általában láthatatlanul létező többségnek. Ha ez az egyre gyakrabban megjelenő hashtag (kettőskereszttel jelölt szó, kifejezés) nem létezne, akkor gyakorlatilag semmiféle kézzelfogható bizonyíték nem lenne például számomra, közép-kelet-európai, keresztény fehér nő számára annak, hogy léteznek normális emberi kapcsolatok izraeli zsidók és arabok között, vagy hogy egyre több muzulmán fiatal emel szót a vallásuk nevében elkövetett terrorcselekmények ellen. Csupán ezek az arccal vállalt „Nem az én nevemben!” (vagy „Az én nevemben nem!”) civil kezdeményezések azok, amelyek a kötelezőnek hangzó szokványos, hivatalos politikai duma mellett képesek elhitetni, hogy nem az az általános, ami a híradókat uralja, hanem épp az a kivétel.

Mióta már nekünk is van saját, házilag barkácsolt terroristánk és a DIICOT kezdett CIA- és Moszad-magasságokba emelkedni, azóta többször megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon nem érett-e meg az idő a saját bejáratú hashtagre is? Egy olyan román-magyar, magyar-román #Notinmyname-re, egy olyan „Nem az én nevemben! – Nu in numele meu!” kezdeményezésre, amelyben romániai magyarok és románok egymás mellett emelik fel a szavukat mind az egyre inkább Erdélyben is gyökeret eresztő, Magyarországról kérés nélkül importált gyűlöletkeltés, xenofóbia és múltba révedő idiotizmus ellen, mind a (Tőkés László egyik kedvenc kifejezésével élve) a „mindenkori bukaresti román hatalom” túlkapásai és kiirthatatlannak tűnő magyarfóbiája ellen.

Minden első lépés nehéz, de nem lehetetlen. Hiszem, hogy a román társadalomban sok Lucian Mândruţă és Sabin Gherman van, akik egyelőre névtelenek és arctalanok számunkra, de különböző fórumokon vállalt véleményeik igazolják létezésüket.

Azt pedig tudom, nem csak hiszem, hogy az erdélyi magyar társadalomban egyre többen vannak, akiknek elegük lett a mindenféle vármegyések, betyárseregek és jobbikosok erdélyi ámokfutásából, abból, hogy „anyaországi” mintára létrejövő paramilitáris jellegű, ifjúsági szervezeteknek becézett csoportosulások akár airsoft hobbi-sportegyesület keretei között, airsoftgránáttal és műanyagpuskákkal, akár hagyományőrző egyesületnek nevezett agymosodában hun, szittya vagy summér nyilakkal etnikai háborút játszadozzanak vagy játszadoztassanak az etnikailag vegyes Kárpát-medence bármely pontján.

Sokan vannak már – bár még mindig nem elegen – az erdélyi magyar társadalomban, akik úgy gondolják, hogy a mi „terroristánk” ugyanolyan „terrorista”, mint az övéké, hogy a mi korruptunk ugyanolyan korrupt, mint az övéké.

Sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy nem szolidarizálunk valakivel, aki etnikai uszításban vétkes, pusztán azért, mert ő a mi kutyánk kölyke. Csupán tisztességes eljárást követelünk számára, mindenekelőtt azt, hogy ugyanazzal a mércével mérjék tettét, mintha az ő kutyájuk kölyke lenne.

Ehhez az utóbbihoz azonban kell a Lucian Mândruţák segítsége. Mi felemelhetjük a szavunkat a saját szélsőségeseink ellen, de ahhoz, hogy a román hatalmi szervek ingerküszöbét is elérje az előítéletes viszonyulás elleni tiltakozásunk, kevesek vagyunk.

Hogy ők vannak-e elegen, akik nemcsak így gondolják, hanem képesek is tenni érte? Nem tudom. Nem tudhatjuk, míg meg nem tesszük az első lépéseket az első közös civil tiltakozásért. Amint a „technokrata” kormány léte is beszédesen bizonyítja, a politikum és a hatalom ingerküszöbét csak az éri el, ami látszik, ami hallatszik, ami nagyot durran. A „Nem az én nevemben!” pedig – legalábbis hosszútávon – nagyon is durranóképes, ha mellette van a „Nu in numele meu!” is.

Meg kellene próbálni. Veszíteni nincs mit. 

Fotó: Times New Roman