A kolozsvári Szabadságban közölt Reménytelen szerelmeink című írásomban fölróttam Liviu Rebreanunak, a Ion és Az akasztottak erdeje szerzőjének, hogy biologizált, azaz a román kizárólagosságot az életerő és a fiatalság jogán tekintette elfogadhatónak – az úgymond dekadens magyar kizárólagossággal szemben. Igaz, ezt még egy olyan korban tette, melyben Darwin a teljes nyugati kultúrát monopolizálta. Manapság a „létért való küzdelem” szelekciós mechanizmusait már a szakma is kőkemény biológiai érvekkel kérdőjelezi meg. Hogy csak egyetlen példát említsek: a német Joachim Bauer Die koopertive Gen. Abschid vom Drawinismus (A kooperatív gén: Búcsú a darwinizmustól) című könyve azt próbálja bizonyítani, hogy a létért való küzdelem (a „népek harcának” székelyül is zajló tengere) félresiklott gondolat. Legalábbis szaktudományosan. A sejt maga is képes szabályozni a géneket. (Lásd epigenetika.) A közgondolkodáson azonban ezek a fejlemények egyelőre nem sok nyomot hagynak.

A 90-es évek elején még Csíki László is, akire mindig ideálomként tekintettem, biológiai metaforával írta le a román térhódítást. Egy Népszabadságban megjelentetett cikkében (azt hiszem, sem azelőtt sem azután nem jelenhetett volna meg) úgy vélte, a gyomok mindig kiirtják maguk közül a kultúrnövényeket. Mindketten román-magyar szakot végeztünk. A kevés magyar közé tartozott, akiknek nyomokban sem voltak románellenes elfogultságai. Ő segített be a 70-es évek elején – kolozsvári emlékeinkre alapozva – a sepsiszentgörgyi Megyei Tükör című napilapba is, melyből már nagyon elege volt, alig egy év múlva át is igazolt a Kriterionhoz. Úgy vélhette, hogy elhagyott csapatában „jó helyt lesz” egy (román-magyar ügyekben) kevésbé elfogult elme is. Aztán a kései Ceauşescu-korszak szörnyűségei nyomán ő is feladta. Átigazolt Magyarországra. Inkább többé, mint kevésbé indokoltan. Édesanyja a bécsi döntés nyomán került Romániába, s ő még – édesanyjának magyarországi reflexeire alapozva – úgy érezte, hogy egy romániai magyarnak románul is tökéletesen meg kell tanulnia. Sepsiszentgyörgyön is. Zis şi făcut. Románból készült fordításai ma is a fordításirodalom remekei. És mindvégig a román irodalom jeleseit fordította magyarra. Neki köszönhetjük például a magyar Hortensia Papadat-Bengescut, világirodalmi színvonalon.

A gyomok terjeszkedési hajlama és képessége persze biológiai tény. A kultúrnövényt – példának okáért a paradicsomot – nem csak kapálni, hónaljazni, permetezni kell (aki termesztett már paradicsomot, pontosan tudja, miről beszélek), hanem szeretni is. Ahogyan a farkast is szelídíteni kellett, hogy kutyává válhasson, és őt is szeretni kell, hogy meg is maradhasson kutyának. Azaz – Bauer logikáját követve – nekünk, „kultúrnövényeknek” és „szelídített állatoknak” nem egymás kárára kell terjeszkednünk, hanem egymást kiegészítve.

A sokféleség a társadalmi természetet is csak gazdagíthatja, ahogy a fajták sokfélesége is a biológiai természetet. A kutya és a macska, vagy a sárgarépa és a petrezselyem sem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Persze csak akkor, ha van valaki, aki ezt a tényt képes belátni. Ezt a valakit pedig úgy hívjuk, hogy ember. (Igaz ő is csak akkor lehet hatékony, ha nem képzeli magát egyben Istennek is.) Hogy még Csíki Laci is úgy vélhette: ebből az „állatfajtából” Ceauşescu évtizedei és Marosvásárhely márciusa után vajmi kevés maradt – bármily lehangoló volt is –, értettem.

Thomas Mann A Buddenbrook házban ugyanezt a folyamatot írja le, némileg más nézőpontból. A kultúrnövények ugyanis adott helyzetben a gyomoktól függetlenül is elpusztulhatnak. A „kultúra” ugyanis egy biologizáló világban „életképtelenné” tesz. Lásd a Buddenbrookok hanyatlását!

Ma a románok – minden „gyomeredet” ellenére – maguk is mindinkább hanyatló „életerejű” kultúrnövények, olyanok, amilyeneknek Rebreanu és a kor számos más román kiválósága egykor bennünket tekintett. A román kultúrában a nemesítés sajnos tragikusan rövid életűnek bizonyult. (A két világháború közti román kultúra – nacionalizmusa ellenére is – ennek a nemesedésnek még félreismerhetetlen példája volt. Az újrakezdés pedig mindig kínkeserves.) De ha épp a nemesítést, azaz a kultúrát adjuk fel, egy idő után a nemesítés maga vall kudarcot. A kultúrnövények maguk fognak elkorcsosulni. Mielőtt még Buddenbrookokká nemesednének. A társadalom ugyanis nem (de legalábbis nem pusztán) biológia. A társadalom erkölcs, rend, összhang. A németség fasizmusba való zuhanásának folyamatát Thomas Mann is a család, az erkölcs, a polgári rend eróziójából vezeti le.

Rebreanut, aki élete végén „Nagy-Romániában” a Blut und Boden növény- és állattanáig „emelkedik”, mai szemmel megítélni ugyanúgy nem ildomos, mint a személyiségem alakulását legalább annyira meghatározó Csíki Lászlót „Csonka Magyarországon”. Annál is inkább, mivel Laci bevallott példaképe az a Kardos G. György, aki A történet vége című könyvének fülszövegében magyar zsidóként Izraelről írva is úgy véli, hogy: „A sokféleséget a közös sors nem tudja összetartani. A származás, a bőr színe, a vallásosság fokai az előítélet és a gyűlölködés örökös magasfeszültségét táplálják. A fenyegető kisülések ellen a politika – amint ezt korunkban oly gyakran tapasztaljuk – a szélsőséges nacionalizmust találta a legmegfelelőbb ellenszernek: a különféle eredetű kisebbrendűségű érzeteket egy nemzeti, népi, faji magasabbrendűségű érzet beidegzésével igyekeznek csillapítani. Ez legalább annyira veszélyes, mint amikor nitroglicerinnel harcolnak a tűzvész ellen.”

Ha a növény- vagy állattan metaforái irányítanak bennünket, magyarokat is, nem marad számunkra más, mint Magyarország. A mai magyar kormányzatban (legalábbis ami minket illet) van befogadókészség. Én magyar állampolgár is vagyok, ráadásul büszke vagyok rá, mint ahogy román állampolgárságomra is az szeretnék lenni, utóbbira, sajnos, mindinkább csak szülőföldön való maradásom okán lehetek.

Áttelepülhetünk Magyarországra. A románok intézzék egymással a bajaikat. (Egymást – akárcsak mi, magyarok – maradéktalanul meg is érdemlik!)

De, és ismételten: nem vagyunk sem növények, sem állatok. Emberek vagyunk, egészen pontosan lehetnénk. De néha alig vagyunk racionálisabbak, mint a növények és az állatok. Igaz, nekünk legalább öntudatunk van. S ez hatalmas különbség. Látjuk önmagunkat, és láthatunk másokat is. Ha a társadalmi együttéléshez nélkülözhetetlen empátiára nem vagyunk képesek (és – ismét mind vehemensebb – nacionalistáink határozottan nem azok), akkor nemigen lehetünk emberek sem, legfeljebb „csihányok” vagy farkasok. Előttünk az élet. 

Fotó: blogspot.com