“A magyar nyelv napja van. Felidézem magamban azoknak a tanároknak a nevét, akik hatással voltak arra, ahogy ma nyelvről, irodalomról, kommunikációról gondolkodom.” – kezdi mai Facebook-posztját Zsigmond Andrea színikritikus és színházértő. Egy darabig elmerengtem rajta, hogy én is így tegyek, aztán letettem róla, mert más jutott eszembe.

Mégpedig az, hogy egy ismerősöm révén megrendeltem a Bookline-ról Szabó Ede könyvét A műfordításról, és szerda óta azt olvasom. Olvastam már korábban, egyetemi éveimben, és akkor is nagyon tetszett. És hatására arra gondoltam, megpróbálom ezt a cikket azoknak szentelni, akik hatással voltak arra, ahogy ma a mondatról gondolkodom, akik gyöngy- vagy kevésbé gyöngybetűikkel, vagy egyszerűen a szóban tett megjegyzéseikkel segítettek, hogy mára ne úgy legyek szerelmes a magyar nyelvbe, mint aki roppantul lelkendezik, magyarul igazán mégse tud.

Aztán ezt a gondolatot is elvetettem. Ilyenkor mindig megsértődik valaki, aki kimaradt, vagy akit nem dicsért eléggé az ember, vagy isten tudja, miért. Meg aztán végső soron mégiscsak a magyar nyelvről lenne szó, kellene szó essen. És milyen a magyar nyelv?

„Hiszen itt volt a színháza valaha, még az öreg Radziwiłł herceg idejében. Mit szólna most, ha élne? Röhögne, öblösen, őszinte jókedvvel, visszhangosan, és hazudozna összevissza, mint tette egész életében, miközben hatalmas hasa alatt egyszerre két lány dolgozna a testén.” Azt hiszem, a magyar nyelv olyan, mint ez a lengyel herceg Spiró regényében. Nyilvánvaló, hogy nem a hazugság a lényeg itt, hanem a játék (az idézet Bogusławski, az egyik legnagyobb lengyel színész belső beszédéből származik), az élvezés, a bujaság, a fantázia. Olyan ez a herceg, mint Zorbász, a görög, vagy Krúdy Szindbádja, akit Márai megír, Latinovits pedig eljátszik, és úgy veri ki a velőt a tányérba, hogy az agy is beléremeg.

A magyar nyelv röpköd, mindent megkóstol, semmit se szégyell, száll tovább. A magyar nyelv hímporos és nőstényporos, kis csápjaival mindent megérint, beleragad, kétségbeesetten zümmög, aztán vihogva tovább repül. A magyar nyelv hamvasan esterházyweöres. A magyar nyelv felmérikázmérkodik, rejtőjenőzik, alabárdos eunuch, akitől mégis teherbe esik a szultán kedvenc háremhölgye. A magyar nyelv egy kocka Molnár Ferenc a Katona József fekete levesében, néma levente a nemzet csalogányai mellett. A magyar nyelv fenséges Kölcsey, játékos Csokonai, dacos Ady Endre, békés és kétségbeesett József Attila, sprőd Petri, habszódiás Sárbogárdi Jolán. Bartók nyugtalansága, Csontváry őrülete, Fadrusz magasztossága, Karinthy kurvasága – ez mind a magyar nyelv, és ennél még jóval több is. A magyar nyelv a Medvét korrigáló Bébé, az Ottlikra emlékező Nemes Nagy Ágnes, a mindentudó Törőcsik Mari, a lódenkabátos Hervay Gizella, a magába maró Gyímesi Éva. A magyar nyelv csupa alakulás és használatban való megkopott, de folyton újrafényeződő, valahogy éppen a kopástól újrafényeződő elegancia. A magyar nyelvet nem kell félteni, mert aki félti, az nem érti szerintem.

Három napig intenzíven dolgoztam egy karmesterrel, aki közben minden más is volt, rendező és projektmenedzser és színész és zeneszerző és amit még akarsz. A sok vezénylés, instrukció és szentségelés közben rávizült hátára az ing, a próba végére újat kellett volna vennie. Féltettem őt, mert láttam, magát eszi fel. De ha ostoba féltésemben és valamilyen titokzatos zsarnoki hatalom birtokában elveszem tőle a pálcát, abba hal bele. Sem emberek, sem jelenségek esetében nem választható el az egészség a szenvedélytől, az élet izzása attól a tudattól, hogy véges.

Fotó: sportmenu.net