Gál Mária: Csodavárás és menekülés

Arról, ami mostanság a román politikában zajlik, az Amerikában élő nemzetközi hírű konzervatív magyar történész, John Lukács egyik Aquinói Szent Tamás nyomán megfogalmazott tétele jutott eszembe: „A kommunizmus hazugság, az antikommunizmus pedig féligazság, de a féligazság veszélyesebb lehet, mint a hazugság”.

Igazát sajnos valóságunk beszédesen igazolni látszik. A féligazság szemmel láthatóan teremni kezdte első igencsak veszélyesnek bizonyuló gyümölcseit a romániai közgondolkodásban. Szinte már axiómának számít errefelé, hogy „politikamentes politika, politikusok nélküli pártok, törvényhozók nélküli jó törvények, és mindenféle vezetők nélküli ország” oldhatja majd meg minden gondunkat-bajunkat. Csodát vár ez a nép, de már nem tudja, kitől, hiszen minden eddig létezőt – személyt és struktúrát – zsigerből elutasít, s valamiféle hagymázas, internetes fórumokon kialakult világképre építve, itt terjengő „igazságokra” alapozva képzeli el a jövőt.

Lehet, hogy az utcán tüntetve nagyon jól hangzik, a „mindenki menjen a fenébe”, aki az elmúlt negyedszázadban jelen volt a politikai élet bármely szintjén, és nyilván az is menjen, aki az azelőtti átkosban szerepelt. (Bár ez utóbbi kategória már szép lassan koránál fogva nem lesz tényező.) Jól hangzik, de hamis. És éppen ezért veszélyes. Azért veszélyes ez a „csak új arcok” trend, mert egy társadalom (vagy bármilyen struktúra) jó működéséhez-működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges tapasztalattal, tudással és kontinuitással nem számol. Facebookon gyorsan össze lehet grundolni egy kiadós tüntetést országszerte, lehet forradalmat kirobbantani, kormányt lehet buktatni, választást lehet nyerni – de kormányozni nem lehet.

Márpedig a tényleges változáshoz nem elég a forradalom, a meglévő rossz lerombolása. Az újat fel is kell építeni, az építéshez pedig mindenekelőtt béke, bizalom és szakértelem kell. Ellenkező esetben marad a permanens forradalom, ami végső soron nem más, mint rombolás.

De lehet úgy tartósan építeni, hogy az alap inog? Lehet úgy építeni, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szerkezetbiztonságot szavatoló szabályokat? Aligha.

A romániai társadalom most úgy akar valami egészen újat építeni, hogy az alapokat robbantgatja. Évek óta elterjedt az a féligazság, hogy „minden politikus korrupt”, a DNA szent és tévedhetetlen, így már nincs is szükség az ártatlanság vélelmére (és védelmére), aki ebbe a gyűlölt elitklubba belép, bilincsben elvihető bármikor. Így sorra buknak a román kormányok, cserélődnek az élvonalbeli arcok – miközben minden marad a régiben. Az utca továbbra is leváltaná a korrupt politikai osztályt, ám ez nyilván lehetetlen mindaddig, amíg tartja magát a makacs hit, hogy odafenn csak korrupt ördögök vannak. Mert e szemlélet szerint bárki, aki odakerül, korpa közé keveredik, s kezdődik minden elölről.

A másik veszélyes féligazság a politikamentes politika vágya és az állandó megújulási elvárás. Képviseleti demokráciában élünk, nem lehet lájkokkal vagy agyagedény-csörömpöléssel törvényt hozni. Amint a tüntetéseken is látszott, az utca hangja többszólamú, s ha valaki (valakik) nem szedi(k) rendszerbe a megfogalmazódó elégedetlenséget, nem találja meg a követelések közös nevezőjét, nem tudja azt úgy megfogalmazni, hogy a többség megnyomja majd a „like” gombot, akkor marad a káosz és a korrupció, sohasem lesz kiszámíthatóan, amolyan németesen működő társadalom.

Nem valószínű, hogy ehhez egy, a tömeg számára ismeretlenekből összeálló technokrata kormány a megfelelő választás, amely béna kacsaként lavírozik majd a következő választásig, és az égvilágon semmit sem fog tenni a strukturális korrupció felszámolásáért. Ez inkább a politikai felelősség előli menekvésnek tűnik a pártok részéről. És az sem biztos, hogy a pártoknak abban kell versenyezniük, hogy ki enged inkább a Facebook nyomásának, ahelyett, hogy jól strukturált, konkrét, megvalósítható és betartható programot mutatnának fel azoknak, akik valójában mégiscsak tőlük várják a megoldást.

Utoljára talán Marx állította, hogy a történelmet a vezető nélküli tömegek formálják. Bebizonyosodott, hogy nem igaz. A tömeget alkotó ember maga is ideologikusan gondolkodik, keresi a „csapatot”, amelybe beállhat, a csapatkapitányt, akit követhet, aki vereség esetén felelősségre vonható. A történelmet, a világ arculatát, egy társadalmat mindig is maroknyi ember gondolatai formálták, olyan gondolatok, amelyekhez tömegek tudtak csatlakozni.

A megújuláshoz pártok kellenek, amelyeket támogatni és büntetni lehet, ha kell. A pártoknak meg vezetők kellenek, olyanok, akik vállalják a felelősséget. De nem valószínű, hogy ehhez mindent és mindenkit meg kell tagadni, s a fürdővízzel a gyermeket is ki kell önteni. Merthogy most épp valami ilyesmit készül tenni a romániai társadalom.

Fotó: cotidianul.ro

Kimaradt?