Hans Joas, német szociológus, a berlini Humboldt Universität és az University of Chicago világhírű professzora tette fel először a – kissé meghökkentő – kérdést: az emberi jogok valóban a nyugati kultúra jellemvonásai-e? S ha igen, akkor hogyan lehetséges, hogy az európai történelem évezredeit a rabszolgaság (lásd demokráciánk gyökereit, a görög és a római jogot), a kínzások, a nők semmibevétele, az emberi méltóság lábbal tiprása jellemzi. Az emberi jogok és az emberi méltóság értékei sem a zsidó-keresztény kultúra alaptételeiből (például az oldalborda narratívából), sem – ahogyan sokáig véltünk – az európai felvilágosodás alapelveiből nem vezethetők le. Joas az embertelenségek igazolására vonatkozó gondolatmenetek hosszú sorával bizonyítja, mennyire törékeny az emberi személy szakralizására irányuló európai (majd euroatlanti) folyamat.

Alig háromnegyed évszázad választ el bennünket a holocausttól, Amerikában is szinte tegnap egyenjogúsították a négereket, Dél-Afrikában néhány évtizede szűnt meg a szegregáció. A női egyenjogúság is az európai fejlődés egészen új fejleménye, kétszáz évvel ezelőtt a nők szellemi tekintetben még jóformán labdába sem rúghattak. S Európa, Ázsia, Amerika számos államában ma is jelentős tudósok érvelhetnek – ha virágnyelven is – a nyelvi-kulturális kisebbségek egyenjogúsításának igénye ellen.

E tekintetben országunk valahol az élvonalban található. A román szellemi élet jeles képviselői bizonyítják be – játszi könnyedséggel (nesze neked emberi méltóság!) –, hogy a kisebbségeket nem illethetik meg ugyanazok a jogok, mint a román többséget. Marosvásárhely elrettentő példa lehetne, ha világunk (az amerikai demokrácia is) engedné magát egyébtől mint a saját – „egyetemességben” gyökerező – rögeszméitől elrettenteni.

Joas szerint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása sem pusztán a nyugati társadalmak vívmánya. Az egyetemes emberi jogok 1948-as ENSZ-beli kodifikációjában számos ázsiai és dél-amerikai állam is meghatározó szerepet játszott, köztük a korabeli Kína és India például. A kodifikációt az Amerikai Egyesült Államokban még heves viták előzték meg. Hogy a helyzet hogyan változott, bonyolult kérdés, de egészen bizonyos, hogy az ázsiaiak emberi jogoktól való elfordulásában (bizonyos revitalizált nemzeti hagyományokon túlmenően) az emberi jogoknak az amerikai világhatalmi törekvések szolgálatába állítása is meghatározó szerepet játszott.

Az emberi jogok elismerését mindenekelőtt a személyiség „szentségének” fokozatos elfogadása, a szubjektum „abszolút voltának” európai eszméje készítette elő. De sajnos a fasizmus is európai (egyebek közt éppen francia) eszmékben gyökerezett. Így aztán – figyelmeztet Joas – az egyén méltóságának eszméje és az emberi jogok eszmevilága nem valamiféle kulturálisan homogén fejlődés konvergens eredménye. Az értékek egyetemessé válásának folyamatában annak a lehetősége játszott meghatározó szerepet, hogy a különböző kultúrkörökből származó emberek – az egymással versengő értékrendszerek pluratitására alapozva – a kölcsönös megértés érlelődése során a mindennapok gyakorlatában is képesek voltak új típusú összetartozás-érzés kialakítására.

Mindebben meghatározó szerepe volt a második világháború példátlan szörnyűségeinek, a holokausztnak és az emberi méltóság elleni merényletek (korántsem pusztán a fasisztákra jellemző) hosszú sorának. A háborút követő megkönnyebbülés tette lehetővé – szinte már egyik napról a másikra – az emberi méltóság fogalmának felértékelődését.

Mindebből logikusan következik, hogy azok a vélekedések, melyek szerint a zsidó-keresztény és a muszlim kultúra összeegyeztethetetlen egymással, meglehetősen ingatagok. Az egykori európai és a mai muszlim embertelenségeket röpke két-három évszázad választja el egymástól. Az emberi jogok tiszteletéhez (ha nem tesszük lehetetlenné) a muszlim vallás – legalábbis elvben – épp úgy eljuthat, mint ahogyan a keresztény eljutott. Joas szerint ugyanis nem csak hogy az emberi jogok és az emberi méltóság tisztelete nem következik a keresztény vallásból, de maga a vallás is – a személyiség szentséggé válásának folyamatát akceptálva – iktatta hittételei közé az emberi jogokat. Az Isten-képmás elvének dacára, bizonyos vonatkozásokban máig vonakodva.

Ahhoz azonban, hogy az együttélés az iszlám esetében is elvezethessen a személyiség szentségének elismeréséhez, ami korántsem lehetetlen, mindenekelőtt a nyelvi-kulturális közösség, a vallási közösség, a család „szentségének” elismerésére is szükség lenne. Az Andalúziai Kalifátus, amint azt egy – Szabadságban írott – cikkemben is jeleztem, messzemenően humánusabb társadalmi berendezkedés volt, mint az azt követő katolikus (értsd „egyetemes”), de az indiánokat kiirtó spanyol, vagy a protestáns (de önmagát – némi késedelemmel, de szintén – egyetemesnek tételező) anglikán hatalom.

Mivel az individuális és közösségi értékek kiegészítik, nem pedig kizárják egymást, nem is játszhatóak ki egymás ellen. Joast követve: minél összetettebb és differenciáltabb egy társadalom, annál magasabb szinten valósulhat meg az az „egyetemesség”, melynek köszönhetően az „egyetemesen” emberi értékek megfogalmazhatók. A sajátos értékek ugyanis annál magasabb rendűek, minél több társadalmi csoport sajátos érdekeinek és értékeinek tekintetbe vételén alapulnak. Az egyetemesség – átírásomban – azért van idézőjelben, mert ez a fogalom, ha a nyugati kultúra értékeitől eltérő emberi értékek nem férnek bele, minden lehet, csak valóban egyetemes nem. Ha a más értékeket valló társadalmak nem egyetemesek, akkor azok tagjai nem emberek. Az (egyenesen életveszélyes) probléma csak az, hogy az ő szempontjukból viszont mi nem lehetünk azok.

Ezért az értékek mindig viszonylagos egyetemességének alapvető feltétele, hogy az első látásra kategorikusan különböző szentségekre alapozott kulturális hagyományok egyfajta szintézisén alapuljanak.

Az egyéniség szentsége – s ezt már én teszem hozzá (némileg hangsúlyosabban) Joas gondolataihoz – csak az eltérő „közösségek szentségén” alapulhat. A rabszolgák sem egyéneként, hanem közösségek tagjaiként vívták ki jogaikat, ahogyan a nők is nőkként, nem egyes emberekként. Ezt a teljesítményt egyetlen egyén sem hozhatta volna tető alá soha.

Az egyén és a közösség nem függetleníthető egymástól. Az emancipáció (a nyelvi-kulturális közösségek emancipációja is) pusztán a társadalom adott közösségei közti (demokratikus játékszabályok alapján végigharcolható) konfliktusok réven juttatható diadalra. Az értékek ugyanis kizárólag – konkrét társadalmak kontextusában elfogadható ideák-ideálok gyanánt – válhatnak „emberi” értékekké.

Csakhogy az, amit például Angela Merkel – az emberi jogok jelszavával – az Európára rászabadított bevándorlók révén akar megvalósítani, oly messze áll az egyetemes emberi jogoktól, mint Makó Jeruzsálemtől. A Németországba befogadott muszlimok ugyanis ugyanazért a munkáért (kvázi bevallottan) kevesebbet fognak keresni, mint az echt németek (nesze neked méltányosság!), nem hozhatják maguk után a családjukat (nesze neked összetartozás!), tömegesen a Fölközi-tengerbe kell fúlniuk, illetve Dél-Európán kell (esőben-fagyban) átvergődniük (nesze neked emberszeretet!), és mindannyiuknak echt németekké kell válniuk (nesze neked demokrácia!).

Ha szeretjük őket (és nem nagyon tudom, hogy miért kéne kevésbé szeretnünk, mint saját társadalmaink alját például), rendezetten, a menekülttáborokban élőknek legális vízumot kínálva, humánus társadalmaink (és nem Dél-Európa jobbára inhumánusként lesajnált államainak) terhére kéne őket hazaszállítanunk. Legalábbis, ha tényleg úgy véljük, hogy ez az érdekünk vagy a kötelességünk.

Azok az emberi jogok, melyeknek nevében a mai migráció zajlik – joas-i értelemben – messzemenően embertelenek. S embertelenségekből aligha születhetnek egyetemesen emberi értékek, legfeljebb (antidemokratikusan intoleráns) konfliktusok, s ne adj isten, emberi életek újabb megsemmisülései.

Sajnos.

Fotó: kmfap.hu