A – néhány hónapja még önfeledt – német Willkommenskulturt a mind jobban érzékelhető közösségi traumák nyomán a közeljövőben egyfajta Zusammenlebenskulturnak (azaz az együttélés kultúrájának) kell felváltania.

Nem lesz könnyű dolog. Annak ellenére sem, hogy a török vendégmunkásokkal szerzett tapasztalatok nyomán a kiegyensúlyozott együttélés feltételeinek felderítésére irányuló erőfeszítéseknek Németországban immár több évtizedes múltja van. Az egyik legalaposabb munka Udo di Fabiónak, 1999 óta a német Alkotmánybíróság bírájának Die Kultur der Freiheit (A szabadság kultúrája, 2005) című közel 300 oldalas tanulmánya. A kötet alapgondolatát a kiadó egyetlen sokatmondó idézetben ragadta meg: „A Nyugat veszélybe sodorja önmagát, mert a mindennapi tudatot a szabadságeszmény egy hamis felfogása torzítja el.”

Udo Die Fabio, amint azt nemrégen a 3sat tévéadónak adott interjújában is elmondta, maga is második generációs olasz bevándorló, négy gyerek apja. A színnémetekhez viszonyítva előnyös helyzetben van, amennyiben származása révén még az olasz kultúrához is kötődik, de már németként szocializálódott, következésként képes egyszerre a kívülálló, de ugyanakkor képletes értelemben a bennszülött szemével is nézni a német társadalomban zajló fejleményeket.

A jogi és szociológiai doktorátussal is rendelkező professzor tisztában van azzal, hogy a racionalista szabadsággondolat, ha ad abszurdum visszük, feloldhatatlan paradoxonokra vezet, elkerülhetetlenül önmaga ellen fordul. Az individuum korlátlan szabadsága ugyanis épp magának a szabadságnak a lehetőség-feltételeit ássa alá. A modern társadalom értékeinek túlracionalizálása a hétköznapi bölcsességet, a – racionalizálhatóság határait messze túllépő – valóság intuitív érzékelésének képességét helyezheti hatályon kívül.

A társadalmi értékek rendszeréről értekező Fabio nem civilizációról, hanem kultúráról beszél. A kultúra pedig az élet korlátozottságára, a halálra adott össztársadalmi válasz mindenkori formája. A kultúra az, ami a társadalmak önfenntartását, az egymást követő generációk folytonosságát garantálhatja. A kultúra alapelve ugyanis a megelőző és a következő generációk iránti felelősség. Az egyéni életnek és boldogulásnak legfőbb (sőt gyakorta kizárólagos) társadalmi értékké tétele már önmagában is paradox, hiszen a közösség létének és boldogulásának lehetőségét veszélyeztetheti.

A négygyerekes családapa nézőpontját is érvényesítő szakember számára nyilvánvaló, hogy az egyén nem lehet valóban szabad családi alapok nélkül, és hogy egészséges család csak szabad emberek szövetségére épülhet. Amiből szervesen következik, hogy a szabadság soha nem lehet korlátlan, az egymást kiegészítő szabadságok szükségszerűen korlátozzák is egymást.

A gyerekről lemondó individuum voltaképpen a jövőről mond le. Önnön szabadsága rabjává válik. „A családi életforma erózióját az állam nem kompenzálhatja és minden állami feladatvállalás a társadalmi szabadság elkerülhetetlen veszteségével jár. A szabadság szülte rend kulturális feltételeit sokkal inkább a család teremti meg, korántsem a politika, a jog vagy a közigazgatás világai. […] Aki a családról lekezelően mint polgári és meghaladott életformáról beszél,annak alapfeltevéséből következően ugyanígy kell vélekednie az államról, a jogról, az illemről, és minden a politikai uralomtól független erkölcsiségről.”– állítja Fabio.

Így aztán szükségszerűen jut el a kérdéshez, hogyan viszonyulhat egy ilyen – kulturális kohéziójában meggyöngült – társadalom a még mindig magabiztos bevándorló közösségekhez?  Az integrációhoz szükséges kölcsönös nyitottságnak itt nyilvánvalóan gátat szabhat a politikai és vallásos radikalizmus. Ahogyan az néhány évtizeddel ezelőtt a nyugati társadalmakban is történt. Fennáll a veszély, hogy a bevándorlók a szabadság és a jólét intézményrendszereit igénybe veszik, ugyanakkor megvetik és elutasítják azokat az értékrendeket, melyek mindezt megalapozzák. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a nyugati társadalmakból – amint azt Sfârşitul Occidentului? című könyvében Lucian Boia román történész is megállapítja – éppen az a magabiztosság, a saját értékek tisztelete, az önbecsülés érzete hiányzik, ami az integrációt lehetővé tehetné.

Mindez nem csak azért veszélyes, mert a Nyugat a korlát nélküli tolerancia révén folyton vert helyzetbe hozhatja magát, hanem azért is, mert arroganciához és erőszakhoz vezethet. A két hamis megoldás a multikulturális „tapintat” és hangoskodó kulturkampf közt kell megtalálni valamiféle egyensúlyt.

Az igazság azonban, véli Fabio, nem föltétlenül középen van, az egyes társadalmaknak a közepet magát kell az adott feltételek és követelmények viszonylatában megteremteniük. „Kénytelenek leszünk néhány elkerülhetetlen paradoxont komolyabban venni, mint korábban bármikor. A nyugati kultúra nyitottságának köszönheti erejét, hiba volna tehát világainkba bezárkózni, értékeinket kanonizálni és meggondolatlanul minden erőnkkel védelmezni. Egy nyitott közösség azonban csak akkor maradhat nyitott, ha önazonosságát karban tartja, és olyan mechanizmusokat alakít ki, melyek ezt az önazonosságot meg is erősíthetik. Csak és csakis a nyitott közösség ragaszkodhat hagyományaihoz, tisztelheti és szeretheti önmagát. Minél életerősebb és öntudatosabb egy közösség, annál erőteljesebb integrációs vonzóerőt képes gyakorolni.

Az integráció azt jelenti, hogy a jó és életerős példakép révén a frissen érkezetteket számos vonatkozásban képes a maga oldalára állítani, az integráció értékességéről a közösségi érzés boldogító élményével meggyőzni. […] Az a nemzet és nyelvi kultúra azonban, mely önmagát jó és rossz vonatkozásban egyaránt elutasítja, legszívesebben megszűntetné és elfelejtené, súlyosan korlátozza önnön integráló képességét és toleranciáját. Egy ilyen meggyöngült politikai közösség az etatista szabályozás fogságába esik: programokkal és törvényekkel próbálja elejét venni a rasszizmusnak, a fundamentalizmusnak, az idegengyűlöletnek és a diszkriminációnak, nemcsak odahaza, hanem egy egész kontinensen, mindezzel azonban szabadság, magabiztosság és vonzóerő tekintetében semmit sem nyerhet.”

Azt sajnos a sok mindent előrelátó Udo di Fabio sem tisztázza, hogy miért lennének az úgynevezett párhuzamos társadalmak a modern demokrácia akadályai. Ha alaposabban belegondolunk, egyelőre a mai Európa is ilyen párhuzamos társadalmak konglomerátuma. Egy olyan alapvető kérdésben is képtelenek vagyunk egyességre jutni, mint a bevándorlás. De korántsem azért, mert eltérő nyelveket beszélünk és eltérő kulturális hagyományokat tekintünk mértékadónak, hanem főként azért, mert önmagunkat veszítettük el. Félünk az idegenektől, mert már nem hiszünk önmagunkban. S Udo di Fabioval szólva: „Csak aki tiszteli önmagát, az válhat képessé arra, hogy a másikban önnön arcvonásait fedezze fel.”

Ez a tétel egy erdélyi magyar számára aligha igényel külön bizonyítást. De, és éppen ezért, ha igazságára Európa is ráébred – s úgy vélem nem igen lesz más választása –, az a mi erdélyi magyar helyzetünk rendezésében is fontos előrelépést jelenthet.

Fotó: ytimg.com