Ha a helyi napilapban megjelenik egy, a gombászokért aggódó cikk, akkor teljesen bizonyos, hogy beindult az őszi szezon. Idézem: „A gyűrűs tuskógomba, a nagy őzlábgomba, a pereszkék, a gévagomba és a kucsmagombák ehetőek, ugyanakkor ezek vizsgálatakor a szakellenőr kötelessége felhívni a figyelmet arra, hogy elkészítésükkor 20 percig tartó hőkezelés szükséges, mivel ennél rövidebb idő esetén emésztőszervi tünetek jelentkezhetnek.” (Népújság, okt. 15.)

„Az emésztőszervi tünetek az egészséges embert is megkörnyékezik a nap 24 órájában, de ha nem okoznak panaszt, akkor nem kell törődni velük” – mondja mindig Malvin anyó, aki a bableves elfogyasztása után buzgón flatulál, de termékei eltévednek az alsószoknyája ráncai közt.

S mi történik, ha a szakellenőr ott üldögél ugyan az erdei ösvény mellett, de épp keresztrejtvényt fejt és nem teljesíti a kötelességét? Akkor föl kell hajtani egy másikat, kerül, amibe kerül, mert azt írja a zújság: „A lakosság, különösen a kirándulók és gombagyűjtők számára elengedhetetlen, hogy a saját és családjuk egészsége érdekében kizárólag gombaszakellenőr által megvizsgált gombát fogyasszanak.”

Harminchárom éve járok gombászni, de gombaszakellenőrt csak fényképen láttam. Mivel ’szakellenőrös aszály’ idején nőttem föl, kénytelen voltam a magam erejéből boldogulni. Kezdetben Veress Magda könyvét forgattam, később újabbakat és színesebbeket vásároltam. Szereztem többek között egy rajzos, német alapossággal szerkesztett kiadványt, amelyben viszont nem voltak olyan jóízű mesék, mint a Magdáéban.

Felszerelésem mentes az extravagáns daraboktól. Nem áldoztam pénzt apró pamaccsal ellátott bugylibicskára, sem ’humidor’-ra (hő- és párastabilizátor, ízléses fakazettába rejtve). Fejre szerelhető, ’pókhálót hadonászva szaggató csápos gépely’-t sem vásároltam, mert nem láttam értelmét. Ezt csak a liberális demokraták gazdag egyedei engedhetik meg maguknak, akik miután kézbe veszik a kiszemelt gombát, megsimogatják, önarcképet készítenek vele a zsebben hordozható masinájukkal, majd visszaengedik a moha közé, hadd fusson és élvezze a veleszületett szabadságot.

Én a gombát nemcsak szedni, hanem enni is szeretem, ezért saját használatra átrendeztem Linné rendszertanát, és a gombákat két nagy csoportra osztottam. Az elsőbe tartoznak a számomra kedvesek, amelyeket ehetőnek ismerek, a másodikba a ’reszli’ (ide tartoznak a mérges meg a ’nustyu’ gombák, továbbá a harmadrangúnak ítélt, ’ehető ugyan, de nem szedem’ fajok).

Ezzel a tudással és tapasztalattal gazdagabbá tudom tenni az itthoni menüt, jó kis tokányokat főzök, s ha sikerül nagyobb mennyiséget szednem, akkor kavarok egy-egy zakuszkát az őszi vegyes kínálatból. Bár nincs hőkezelő berendezésem, mostanig megúsztam, mert megfőzöm a gombát, csak a nagy őzlábgomba gyűrűjét szoktam gombászás közben (horribile dictu: nyersen) megenni, mert annak olyan az íze, mint a friss mogyorónak.

Azon a napon, amikor megjelent a fent idézett cikk, elindultam gombászni. Jó helyen lakom, húsz percnyi gyaloglás után már a városszéli gyertyános–tölgyes fái között kapaszkodom, s két-három óra alatt megtöltöm a kosaram. Ilyenkor van szezonja a lila pereszkének (Lepista nuda), amelyről Veress Magda így emlékezik meg: „Szép jószág és igen élvezetes a gyűjtése, mert rendszerint boszorkánykörökben terem, s ha egyre rábukkan az ember, a kör kerülete mentén az összes példányait leszedheti.” Telegdi Magda (aki csak egy esztendővel élte túl szegény Veress Zoltánt, a férjét) a könyvben megemlít egy esetet, amikor egy kb. nyolc méteres kör kerületén 73 darabot szedtek le. Hasonló emlékem nekem is van: Marosfőn majdnem üres kosárral tartottam hazafelé, amikor egy fenyőcsoport szélén megpillantottam egy lila pereszkét. Közelebb mentem, majd negyedórányit térdeltem a fűben és szedegettem föl a gombákat egymás után, takarítottam le az avartól és tettem a kosárba. Száznál abbahagytam a számolást.

A kisebb esőknek megvolt a hatásuk, szép termés volt csiperkéből, őzlábból, lila pereszkéből (a szürke csak később jelenik meg), sereges tölcsérből. Néhány ánizsgombát is szedtem, egy zöldhátú galambicát és tíz darab ép rizikét. Kilenc darab négydecis üveg lett a zakuszkából (a megfőzött gombát megdarálod, őrölsz hozzá 3–3 kápiát és gogost, paradicsompasztát, sót, aprózott fokhagymát és rotyogtatod 50–60 percet; száraz dunszt), olaj nincs benne, kenyérre kenve kitűnő, de szósznak is alkalmas: kevés tejföllel összekavarod és rálepcsented a párolt húsra; ha úgy gondolod, akkor főtt tésztára borítod és úgy eszed.

Remekül szórakozom azon is, hogy miként reagálnak az emberek a látványra. Aznap két skalpot gyűjtöttem. Háromszáz méterre az erdő szélétől egy másik gombász kérdé tőlem: „Gombászni indult?” Mit lehet erre válaszolni? Ezt: „Eredetileg csajozni indultam, de nem jött össze, ezért aztán elővettem a kosarat, bicskát, botot, s most nézegetem, hogy mit húzott ki a földből az őszi eső…” Kérdés hazafelé, Jámbor Manci szomszédasszonytól: „Hol szedte az a sok gombát?” „Nem fogja elhinni: az erdőben…” Ferencz Laci is azt mondja, a gombászás a legjobb szórakozás, ráadásul az ár–érték arány magasan ver minden ’all inclusiv’ luxushajóutat. A saját ágyadban alhatsz, kedved szerinti fürdővizet kavarhatsz, s az asszony a hátadat is megmossa a szivaccsal. Tök’ wellness!

Utóirat – Az olvasó szerint talán merő prédálás gombászélményekkel előállni egy véleményrovatban, amikor Európában forrong a politikai élet, és a magyar közvélemény ájultan kapkodja a fejét az események és fejlemények láttán. E cikkel a véleményem óhajtottam kinyilvánítani: a fontossági listámon előbb áll az őszi gombaszezon, mint az, hogy ki lesz az utódja Orbán Viktornak, hogy ki vette meg a Csiga tévét, netán az, hogy Merkel asszony mikor bukik bele a bevándorlók szíves-látásába. A magyar–norvég meccsről nem is beszélve…