Azok, akik ma a humánum iránti elragadtatással lelkesednek a muszlim menekültek befogadásáért – azaz kisebbségivé (értsd: másodrendű állampolgárokká) tételéért –, hovatovább negyed évszázada (amióta egyáltalán lehetett, a korábbi időket ne zargassuk) szinte szót se vesztegettek a kelet-közép európai kisebbségek érdekében. (Nem csak a magyarokéban, mert azelőtt és azóta vannak azért szép számmal határon túli oroszok, románok, szlovákok, szerbek, valaha még németek is voltak). Az állampolgári nacionalizmus akadálytalanul hódít Európa-szerte.

Az állam polgárai sajátítsák el az „állam”, egészen pontosan a többség nyelvét, tegyék magukévá a többség kultúráját, szokásait. Mintha a kisebbségek nem lennének az állam ugyanolyan polgárai, mint a többségiek! Az úgymond „törzsi” eszméket kultiváló kisebbségieket a mai emberbarátok agresszív jóindulattal mindig is lesajnálták. Mi, határon túli magyarok ezeknek a humánum nevében szónokló széplelkeknek a szemében románok, szlovákok, szerbek, ukránok voltunk, és jobbára ma is vagyunk. S korántsem valamiféle rokonszenv jegyében. Mert a liberális-szocialista magyar nemzetállam nevében a szomszédos nemzeteket is illett lesajnálni. Gyakorta kétségtelenül joggal. Ennek ellenére a gondosan titkolt megvetést fennkölten internacionalisa mézzel-mázzal siettek kenegetni.

A dolognak megvolt a maga logikája. Hiszen ha a nemzet amerikai példára állampolgári közösség, mi, határon túliak, valóban nem vagyunk magyarok. Nekünk – amint azt egykor egy magyarországi barátom (valóban az volt, Isteneink nyugtassák) némileg szeszes állapotban a legkisebb rosszindulat nélkül, pusztán a maga nemzetállami naivitásában megkérdezte tőlem: „Ti miért nem akartok beolvadni? Mi itt mindannyian beolvadtunk.” S a mondatban kimondatlanul volt egy másik nem kevésbé baráti korholás is: „Mégis kik vagytok ti, hozzánk mérten?” Mellesleg a Magyar Hírlap egyik szintén makulátlanul tisztességes munkatársa a 90-es évek elején úgy fejezte ki irántam érzett megbecsülését, hogy „Olyan zseniális cikkeket írsz, hogy azok még nálunk is figyelemre méltóak.” És eszembe sem jutott megsértődni. Osztottam irántunk érzett fenntartásaikat. Az elmúlt húsz év sok mindenből kijózanított. A kollektív ön(le)sajnálatból is.

Ma ugyanis ugyanezek az emberek minden alaposabb megfontolás nélkül lelkesednek a bevándorlókért. Bár nem nagyon értem, hogy a szánakozáson túlmenően miért pusztán nekünk kellene lelkesednünk, a menedékkérők miért érhetik be egy diadalmasan magasra nyújtott ujjú „V” betűvel? Józan megfontolás alapján persze pontosan tudom, hogy más alternatíva Európa-szerte, de Magyarországon, sőt Romániában sincs. De legalábbis nem lesz. Ha többé-kevésbé működőképes társadalmakban akarunk élni, bevándorlókra vagyunk és egyre inkább leszünk utalva. A menekültkérdés merőben más történet…

Csakhogy az a bizonyos „integráció” annak az állampolgári nemzetnek a koncepciója alapján, melyet hívei vallanak, bizonyosan nem fog menni. Mert ez az „állampolgári nemzet” a gyakorlatban csaknem kivétel nélkül mindig egynyelvű és egykultúrájú államot jelent, mely az idegeneket befogadni talán hajlamos lehetne, elfogadni azonban semmi körülmények között sem. (Lásd az euroatlanti térség széltében-hosszában „mélyen tisztelt” hazánkat.). Korántsem véletlen, hogy ez a tény manapság Kelet-közép Európában a legnyilvánvalóbb. Az úgynevezett visegrádi államok menekültellenessége logikus következménye annak a kisebbségellenességnek, melyet a szép iniciáléval cirkalmazott Európa – különösen a kommunista blokk széthullása óta – a régió minden államában szívósan támogat. Természetesen önvédelemből. Mert maga is retteg a kisebbségektől. (Hogy Orbán Viktor Magyarországa hogyan kerül ebbe a társaságba, sőt hogyan válik épp Orbán Viktor a visegrádiak, sőt maholnap Európa vezérkosává, az szintén megérdemelne egy misét. De ezt most hagyjuk.)

Ilyen körülmények közt – bármennyire is elkerülhetetlennek tartom a migránsok-menekültek „befogadását” – a mai történések nem csak meggondolatlan, de életveszélyes fejleményeknek is tűnnek. Egyrészt azért, mert Európa, hacsak ki nem lábal abból a család- és közösségellenes individualizmusból, melyben ma leledzik (amire ez idő szerint semmi esély nincs), életképes államszövetségként nem maradhat fenn. Másrészt azért, mert – éppen a fentebb elmondottak miatt – Európa nagyon nem érett meg a bevándorlók-menekültek fogadására.

Ebben a kisebbségi problémákra tökéletesen érzéketlen Európában a milliós nagyságrendekben megjelenő kisebbségiek hatalmas veszélyt jelentenek. Nem azért, mert Európát kiforgathatnák kultúrájából (tulajdonképpen azt sem értem, hogy miért kéne „kiforgatnunk” – egyelőre nekünk, aztán majd nekik – egymást a kultúráinkból), hanem azért, mert a migránsokat dagadó keblű lelkesedéssel fogadó Wilkommenskultur elkötelezett hívei és a migránsokat dühödten elutasító „nemzetmentők” – legalábbis a kisebbségekhez való viszonyulásukban – alig különböznek egymástól. A kisebbségeket mindkét tábor rühelli. A migránsokat, ha nem hajlandóak maradéktalanul németté, svéddé, finné stb. válni, a Willkommenskultur hívei is ugyanolyan olthatatlan gyűlölettel fogják (máris kezdik) elutasítani, mint a mai „rasszisták”. Hogy ez az attitűd, ameddig csak a szem ellát, européer gyakorlat, mi, határon túli magyarok (amint az az előbbiekből is kiderülhetett) a saját bőrünkön tanulhattuk meg.

Hogy mi fog következni, aligha lehet kérdéses: Európa újabb barbarizációja. Igaz, az újbarbarizmust már senki nem fogja fasizmusnak nevezni. A parlamentekből kiszavazott baloldali politikusok is, ha a pályán akarnak maradni, igazodni fognak a közbeszédhez. A 68-as eszmék jegyében szocializálódott „mainstream” újságírónemzedék pedig – kőkemény konfliktusok nyomán bár – rövidesen a „történelem szemétdombjára” kerül. A fasisztázás mind kontraproduktívabbá válik, a többségi terror mind szalonképesebbé. Tessék csak figyelni! Az egykor általam is olyannyira tisztelt Angela Merkel – naivitásból vagy ostobaságból, egyremegy –, ha nem is valamiféle klasszikus fasizmust, de szemmel láthatóan egy minden korábbinál irgalmatlanabb kisebbségellenséget szabadít rá Európára. Egészen pontosan nem ő, hanem a történelem (kétségtelenül általa generált) újabb hegeli-marxi csele.

Hogy aztán ismét valamiféle „felszabadulásnak” kell következnie, azt szintén a történelem logikája követeli meg. De hogy ismét milyen áron, arra gondolni sem jó. Persze mi, határon túli magyarok e logika szerint Merkelnek kellene szurkolnunk, hiszen minél nagyobb lesz a baj, Európa annál inkább rá fog kényszerülni, hogy a Wilkommenskultur helyett – tetszik, nem tetszik – egyfajta Zusammenlebenskulturt hozzon tető alá. De amíg ez bekövetkezhet, sajnos szerfelett csúnya dolgoknak kell történülniük. A József Attila-i „meg nem gondolt gondolat” ismét szabadon terjesztheti majd kórjait közöttünk.

Jósnak lenni mindig kockázatos. De van, amikor elkerülhetetlen.