Mi az oka, hogy Magyar Országban a' labdarúgó mesterség lábra nem tud kapni? Az ember hajlamos már-már ilyen katonajózsefi magányos bánattal megfogalmazni a kérdést, látván a magyar válogatott botladozását. Az egyetlen vigasza, hogy a román és a bolgár válogatott sem áll sokkal jobban.

A vigaszt nem úgy értem, hogy mennyire örülök az „ellenség” gyengélkedésének, hanem hogy talán valamiféle elméleti következtetést is le lehetne vonni ebből. A magyar foci már régen gyengélkedik, és már akkor sem volt jó, amikor a románok meg a bolgárok aranykorukat élték, de talán igaz, hogy a kis országok nagysága foci-ügyben megszűnt. Most ne foglalkozzunk azzal, hogy Franciaország sem virít, meg hogy legutóbb Brazília sem volt önmaga, csupán azzal, vajon így van-e.

Emlékezzünk csak: az 1994-es amerikai világbajnokságon, melyre Magyarország nem jutott ki, Románia és Bulgária hatalmas lendülettel robogott valameddig, olyanokat is ismerek, akik nekik szurkoltak. Nem lettek világbajnokok, hiszen feltétlenül be kellett mutatniuk, mennyire nem bíznak magukban mindennek ellenére sem, vagy pedig azt, mennyire nem tudják végigvinni, amit elkezdtek. A nagy tehetségek, a klasszisok csapatai voltak. Olyan játékosok játszottak itt, mint Hagi, Gică Popescu, Răducioiu, Lecskov, Balakov, Kosztadinov, Sztoicskov. Ez utóbbi gólkirály lett hat góllal, Răducioiu négy gólt lőtt, Balakovot, Hagit és Sztoicskovot beválasztották az all star csapatba.

Szóval nagyok voltak kétségtelenül, de kiestek: Bulgária negyedik, Románia hatodik lett, és ez már senkit nem érdekel, csak azokat, akik ott se voltak. Mindenki addig néz fel, amíg fel tud, és vagy megérti, hogy a játék és a mindenkori zsenik kiszámíthatatlanságát munkával kell pótolni, vagy nem. Mostanában viszont úgy tűnik, a zsenik is megszűntek, illetve bizonyos helyekről feltétlenül eltűntek. A kiszámíthatatlanságra nem lehet építeni, a tündökletesen kiszámíthatatlan középpályás vagy csatár karizmájára azonban nagyon is tudott építeni Románia és Bulgária. A kettő mintha együtt járna: sem zseni nincsen, sem csapat, melyet röpíthetne. Ezzel szemben Lewandowski röpíti Lengyelországot.

Még mindig tovább juthat Magyarország is, Románia is, de ez semmit nem javít a focijukon, mert annak romlása strukturális probléma, nem pontszám vagy szerencse kérdése. A magyar válogatott annyira nyögi az Aranycsapat súlyát, hogy hiába emlegeti Puskásékat, energiát sehogy sem sikerül merítenie belőlük. A román válogatott Hagiékat emlegeti, akik még itt vannak közöttünk, de nincs kinek átadják legalább azt, amit átadhatnának. Igaz az is, hogy mit adhatna át például az a Gică Popescu, aki börtönbe került? Elvesztette a tekintélyét, bármennyire nyitott is lenne egy mai fiatal.

Ez a pontszerűség, a kivételes teljesítmény megmaradása kivételesnek, nos, ez szomorú dolgokat árul el a két ország mentalitásáról. Hivatkozhatunk más sportágakra, csakhogy a foci mindig több volt, mint „sportág” – valahogy emblematikussá vált az idők folyamán, gondoljunk éppen az Aranycsapatra. Ezek a csapatok egyre-másra váltogatják az edzőket, és bíróról meg szerencséről vagy szerencsétlenségről beszélnek. Az a munka, mely az igazi polgárságra jellemző, és amely alaposságában hordja vagy alaposságától reméli az eredményességét, nem gyökerezett meg egyik országban sem. Ha nem jelennek meg a zsenik (Törőcsik, Détári, hogy magyarokat is mondjak), a labdarúgó szövetségek megsértődnek. Zseniktől és vezetőktől függünk, tőlük várjuk a csodát, ahelyett, hogy a társadalom minden tagja tisztességesen élne és dolgozna, és akkor nagyjából mindegy lenne, ki a vezető, pontosabban kitermelnénk a nekünk tetsző vezetőket.

Addig meg haragszunk a bíróra.

Fotó: blogspot.com