Például arra az esetre, ha Kolozsvár mégiscsak elnyerné az Európa Kulturális Fővárosa címet. Ötletből, civil összefogásból és lokálpatriotizmusból nehéz lenne egy évig biztosítani a színvonalas és változatos pezsgést (a meglévő erős pontok – féltucat belevaló fesztivál – közé beiktatni még két megaeseményt: ez nem váltaná ki a ranghoz méltó vállalást). Jelen helyzetben a mérleg elbillenni látszik; a (kultúr)politikai lobbi mintha létezne, produkciókat biztosító művésztársadalom is, fogyasztók szintén, csak a pártolással volna egy piciny gond.

Nem jött létre például spontán módon a szándékot támogató egylet, pártoló testület, abból a civilebb fajtából (a kilencszázas évek elején működők turbózott változata), amitől azt hihetné a Felekről alátekintő vándor: nicsak, itt valami tényleg elkezdődött. Áldozni a művelődésre, mostanában mifelénk egzotikus vállalkozás. Arisztokráciánk legfeljebb a visszaigényelt javakból szórhatna morzsányi apanázst, középosztályunk vékony rétege nem kimondottan kultúrorientált, újgazdagékat a sznobéria és kivagyiság szintjén provokálni meg egyenesen lutri. (Volt eset, hogy a frissen sikerbe hemperedett vállalkozó mindössze annyit mondott a szobrásznak: alkosson „valami érdekeset” neki a kerti gyepre. Gondolom, a dekoratív térplasztika szóösszetétel még nem jött vele szembe dísznek vett lexikonsorozatából.) A multik beszállnak ugyan, de a korporációk kirendeltségeinek igencsak szűk a mozgástere az ilyenszerű költekezésben. Helyi hatóságok és szaktárcák reflexből utalnak egynémely összegeket, de mindez csak részben fedi a végszámlát. Vigaszágon marad még a 2%-ok lehetősége.

Ha eddig ért olvasónk a szövegben, máris két kvalitásból vizsgázott átmenőre: még immunis a transzilván jeremiádokra, és munkál benne az ipari mennyiségű kíváncsiság, hogy hol rejtőzne a megoldás nyitja.

Egyszerű nyári történetben. Koncert után a hallban egy hölgy lép hozzám, és megismétli hetekkel azelőtti ajánlatát: zeneileg szakképzett, de már nincs a pályán, viszont bizonyos összeggel támogatná a további hangversenyeket, amelyeket a Donát úti rádióstúdió koncertterme lát vendégül. Visszafogott és szerény, nevének említését nem igényli, gesztusa arra kötelez, hogy még nagyobb odafigyeléssel folytatódjék a zenei események sorozata. Az eset a szerencsés véletlenről is szólhat, maradjunk abban, hogy rendhagyó.

Alkotót támogatni másként is lehet. Akár a műterem egyéves bérleti díja (vagy annak felerésze), esetleg kiadós hétvégi pihenésre falajánlott nyaraló. Online-befizetés a leendő terveket bemutató virtuális kultúrbazár netes felületén, pro bono hangszerhangolás, s hogy a filmszakma se maradjon le, a díszletnek szolgáló lankás domboldal ingyenes átengedése a forgatócsoportnak, ha kell, apró nyírfaligettel a sarkában. Egyéb lehetőségek, számolatlanul.

Kultúrafogyasztó és -újratermelő sapiens lenne így néhányunkból, idővel kritikus tömeggé duzzadva, mely tényezővé válhat a – korántsem látványos – pártosságban. Luxusként hangzik, amikor a köznapi szolidaritás elemi gyakorlata is hiányzik, vagy úgy tesz, mintha... Ahogyan maga a kulturálódás is egyre inkább a fényűzésre hajaz: már nem a jegyár vagy a kötet pénzbeli értéke a gát, inkább az idő, az esti lélekszusszanásra kialkudott perceket mérik ugyancsak drágán.

Lenne valaki, aki megtámogatná a szabadidő-menedzsment megvalósíthatósági tervem elkészítését? (Legalább az első vázlat szintjéig...)

Fotó: kolozsvaros.ro