Poszt-posztmodern világunk színtiszta matematika. Ami matematikailag modellezhető, az valóságos, ami nem – az lényegében fantazmagória. A számelmélet alapját az úgynevezett prímszámok képviselik. De még senkinek nem sikerült a prímszámok sorozatában valamiféle „logikai rendet” kimutatnia, más szóval a „matematika periódusos rendszerének” képletben megragadható alapelvét megtalálnia.

A sikertelenség két egymást kizáró feltételezést „alapozhat meg”: elképzelhető, hogy a prímszámok, melyeken a számrendszer alapul, egy számunkra ez idő szerint még ismeretlen „rend” szerint szerveződnek. A másik lehetőség, hogy efféle rend egyáltalán nem is létezik, a prímek teljesen véletlenszerűen követik egymást. Ez tulajdonképpen azt jelentené, hogy az alapvetően matematikailag szerveződő Univerzum merőben kaotikus. A természet és a társadalom folyamatait a véletlen „szabályozza”.

Ez a mai kultúrát (még a szépirodalmat is, lásd Esterházy Péter számos szövegét) mélyen átitató meggyőződés manapság „gondolkodásunk” egészét áthatja. Ezt az „evidenciát” azonban ma már a természettudományok minden ágában nemzetközileg elismert kutatók kérdőjelezik meg. Mind több fizikus kacérkodik a gondolattal, hogy „háromdimenziós világunk” puszta illúzió, jóval bonyolultabb struktúrák háromdimenziós vetülete csupán. S mivel az aritmetika alapvetően a geometria törvényeinek általánosítása, joggal feltételezhető, hogy a „prímszámok muzsikája” (melyet a – számrendszer egészére vonatkozóan – máig bizonyítatlan Rieman-sejtés jósol) maga is egy – háromnál több dimenzióra érvényes – geometrián alapulhat.

A kvantumfizika paradoxonainak koppenhágai értelmezését  ismét egyre több fizikus érzi felülvizsgálandónak. (Emlékezetes, hogy már Einstein is elutasította.) Az egyik legjelentősebb amerikai szakfolyóirat, a Scientific American német kiadása a Spektrum der Wissenschaft, mely naponta jelentet meg online tájékoztatót, szeptember 17-i számában részletesen beszámol ezekről a kísérletileg is megalapozott próbálkozásokról. A pusztán véletlenszerű mutációkra alapozott biológiai elméleteket is mind többen kérdőjelezik meg.

Az úgynevezett epigenetika megteremtői arra ébredtek rá, hogy a darwini tétel, miszerint az evolúció kizárólag véletlenszerű mutációk és a természeti kiválasztódás révén teszi lehetővé a környezethez való alkalmazkodást, legalábbis hiányos. A környezet a sejt közvetítésével maga is befolyásolhatja a gének működését. A sejt bizonyos géneket, ha a környezeti feltételek kedvezőtlenekké válnak, úgynevezett génkapcsolóknak nevezett mechanizmusok segítségével ki-, illetve bekapcsolhat. Azaz a darwinizmus, bár az evolúció ténye továbbra is evidencia, sok vonatkozásban durva leegyszerűsítés. Számos jel utal arra, hogy az evolúció rejtélyes módon célirányos. A véletlen ebben az esetben is nem-tudásunk puszta fedőneve gyanánt lehetne értelmezhető.

A véletlenre alapozott – mindenféle vallásos hitet agresszíven elutasító, valójában azonban modern „hitelveket” érvényesítő – elméletek kimondatlanul is azon a paradox feltevésen alapulnak, hogy az emberi megismerés mai szintje az emberi tudás végérvényes, s így örökre szóló „stádiumának” tekintendő. Ekkor pedig, ha a prímszámsorban semmiféle rend nem mutatható ki, efféle rend tényleg nem is létezhet. Punktum.

Ez a konzekvencia azonban a szó szoros értelmében életveszélyes. Mert ha a világ alaptörvénye a véletlen, miden törvényszerűség pusztán véletlen egybeesésekből levont hamis következtetés, úgynevezett véges számú esetre alapozott teljes indukció. A nagy számok törvénye maga is valamiféle hamis perspektíva következménye. Azaz, amit természeti törvénynek (értsd: igazságnak) tekintünk: maga is illúzió. Hogy efféle illúziókra hipermodern műszaki kultúra és társadalomelmélet alapozható, szintén fájdalmas paradoxon. Poszt-posztmodern világunk szkizofréniájának megdöbbentő bizonyítéka.

Nem véletlen, hogy amint azt a kor egyik legjelentősebb amerikai filozófusa Tomas Nagel: Az utolsó szó című 1997-ben megjelent esszéjében megállapítja, a posztmodern relativizmus és szubjektivizmus „nem csupán következményektől mentes intellektuális sallang vagy elméleti divatcikk. Használják érvelések kisiklatására, vagy a mások érveléséből követező állítások leértékelésére. Ha állítjuk, hogy valami relativisztikus megszorítások nélkül igaz vagy hamis, helyes vagy téves, jó vagy rossz, azt kockáztatjuk, hogy állításunkat egy beszűkült perspektíva vagy életforma kifejezésének tekintik és kigúnyolják. […] A tulajdonképpeni eredmény a kortárs kultúra már egyébként is elképesztő szellemi tunyaságának növekedése, valamint a bölcsészet és a társadalomtudományok alsóbb régióiban minden komoly érvelés összeomlása lett – hiszen senki nem akarja mások objektív érveit komolyan venni, vagy akár bármi másnak, mint első személyű kijelentésnek tekinteni.” Ezek után – talán mondanom sem kell – Nagel szaktudományos presztízse ellenére sem számít a mainstream ideológiák kedvezményezettjének. Sokan a szent tudomány árulói közt tartják számon.

A legnagyobb felháborodást legújabb Szellem és Kozmosz. Miért hamis csaknem bizonyosan a természet materialista, neo-darwinista felfogása? című 2012-ben megjelent és azóta – csak németül – hat kiadást is megért munkája váltotta ki. Annak ellenére is, hogy Nagelnek semmi köze az Amerikában dívó kreacionizmushoz.

Nagel a szellemet nem valamiféle szakállas öregúrban, hanem magában a természeti világban véli felfedezni. Az emberi szellem sem valamiféle kozmikus véletlen, hanem a Kozmosz egyik szerves összetevőjének természetes megnyilatkozása.

Nagel tehát kettős eretnek, sem a modern tudomány, sem a klasszikus vallások hitelveit nem tartja abszolút igazságoknak. Annak ellenére sem, hogy – mint a fenti idézetből egyértelműen kiderülhetett – maga is hisz az igazságban.

Amit nem képes elfogadni, az a poszt-posztmodern tétel, miszerint a gondolkodás, melyet alapvetően a logika és a tapasztalás rendje alapoz meg, egyfajta intellektuális eltévelyedés, bűn. Magyarán: hogy aki gondolkodni próbál, vagyis nem mások unalomig ismételt „igazságait” reprodukálja, veszedelmes dilettáns, vagy éppenséggel intellektuális szélhámos, aki az ember akarat- és gondolattalan robottá való degradálásának felemelő folyamatát veszélyeztetheti…