Gál Mária: Ciprasz újratöltve

Lekerült a címoldalakról az európai politika legújabb ifjú sztárja. Alekszisz Ciprasz úgy nyerte meg a görög előrehozott választást és úgy alakított néhány nap alatt új kormányt, hogy mindez alig fért be a híradókba. Ami vagy azt jelzi, hogy alaptalan volt a nemrég még piacokat bedöntő összeurópai aggodalom a Ciprasz-kormány vélt vagy valós ámokfutása miatt, vagy azt, hogy egyik napról a másikra levedlette feketebárány bőrét a Sziríza és fiatal elnöke.

Minden bizonnyal mindkét lehetőségben van némi igazság. A baloldali radikális Szirízától az európai egységet, az egységes fizetőeszközt féltette mindenki, attól tartottak, hogy a forrófejű görög radikálisok tönkreteszik mindazt, amit több évtizeden át, számtalan kompromisszum és nem kevés áldozatvállalás árán Európa felépített. Az aggodalom annak ellenére sem csitult, hogy Ciprasz első perctől egyértelművé tette, nem kíván kilépni sem az Unióból, sem az euróövezetből. Az új görög vezetés ugyan végsőkig feszítette a húrt, elment a falig, néhányszor jól bele is verte a fejét, de végül inkább a fal megkerülése mellett döntött.

Alekszisz Ciprasz tényleg „megszelídült”. Vagy még inkább kijózanodott. Keveseknek szokott sikerülni, hogy túlélik a politikai kijózanodást, de neki sikerült. Az ő esete iskolapéldája annak, mi a különbség az ellenzéki felelőtlen ígérgetés és a kormányzati felelősség között, ékes bizonyítéka annak, hogy ellenzékből ugyan lehet elméleti lehetőségekkel, rózsaszín álmokkal kampányolni és híveket szerezni, de kormányozni már csak a szürke és kegyetlen valóság marad, s általában az álmokhoz viszonyítottan csak rossz és kevésbé rossz között lehet választani.

Ciprasz is a Görögország számára kevésbé rosszat választotta, úgy, hogy politikai pártvezetőként mindent kockára tett. És nyert. Elengedte pártja hangoskodóit, akik képtelenek voltak a kormányzati realitáshoz igazodni és ragaszkodtak egykori választási ígéreteikhez, abban reménykedve, hogy a csodát váró tömeg majd őket követi. De a 3 százalék sem jött össze nekik, Lafazaniszék kiszorultak a parlamentből, mintegy bizonyítva, hogy szereti ugyan a választó, ha valamely párt megígéri, hogy kedvéért (voksáért) akár a csillagokat is lehozza az égből, de nem annyira naiv, hogy tényleg elvárja ezt. Főképpen ha túl nagy az ára, márpedig ez esetben, legalábbis látszólag Görögország eurózóna-tagságával és annak a lehetőségnek az elvetésével kellett számolni, hogy ha mégsem válik be az önálló lábra állás, ha önerőből és drachmával mégsem sikerül talpra állítani a görög gazdaságot, akkor még mindig uniós segítségért lehessen folyamodni.

A „görög veszély”, úgy tűnik, lekerült napirendről, mint minden más, valós veszély, ami Európát és az Európai Unió egységét fenyegeti – skót és katalán függetlenségi törekvések, kelet-ukrajnai konfliktus, orosz-amerikai, orosz-EU ellentét. Pedig miközben a menekültkérdés gumicsontján rágódik az európai politikum és média, miközben azon vitáznak a világ egyik legerősebb gazdasági térségének vezetői, hogy megbírják-e a néhány százezer, netalán néhány millió menedékre és oltalomra szoruló ember megsegítésének finanszírozásával járó terheket, a korábbi égetőnek tartott problémák csak tornyosulnak.

Ukrajnában egyik félnek sem tetszik a rájuk kényszerített tűzszünet, s valamiért nagyon nem akaródzik egyiknek sem véglegesen letenni fegyvert, a skótok újra nekifutnának a függetlenedési referendumnak, a katalánok a hétvégén választanak, erőpróbát tartanak a majdani nagy megmérettetésre.

Hogy Katalóniában kijózanodás lesz-e a vége, mint Athénban, hogy a barcelonai döntéshozók képesek lesznek-e megállni a falnál és megkerülni azt, a hétvégi tartományi választáson még nem dől el. De egyelőre úgy tűnik, semmi sem tudja megállítani a lavinát, a függetlenedési szándék annyira erős a lakosság körében, hogy azt már nem lehet visszakényszeríteni a palackba. Hacsak nem bálványt kell ezért ledönteni. Márpedig azt kell.

Tulajdonképpen eddig is tudhatták, bár ilyen nyíltan és ennyire élesen még sohasem merült fel mint a minap, hogy ha Katalónia kiválik a spanyol királyságból, akkor a katalánok büszkeségének, a Barcelonának is mennie kell a spanyol labdarúgó ligából. Márpedig El Clasico nélkül nincs élet, a Barca a Real nélkül nem igazi, az önálló katalán bajnokságban előbb-utóbb úgyis elsekélyesedne. Kérdés: képes lesz-e a Barca olyan hatással lenni Artur Massra, mint az euróövezeti tagság elvesztésének veszélye Cipraszra?

Fotó: nyugatmedia.eu

Kimaradt?