A kettő kézen fogva ütős szintagma: ki merne ellene szólni vagy megkérdőjelezni, ha érvként előjön a vitában, pódiumról elhangzó diskurzusban, sajtótájékoztatón. Hogy a nemzetet ki és hogyan kérdezte meg, mi az érdeke, egyáltalán igényli-e, hogy érdekét bárki is felkarolja, netán érdeke-e a nációnak, hogy érdeke legyen, erről – a szociológusok értelmetlenkedő gesztusain túl – nem tudom, kit lehetne érdemben megkérdezni.

Mindennek dacára a nemzeti érdek olyanná lett a közbeszéd némelyik szeletében, mint szövegben a központozás, sűrű és kényszeresen makacs. Hálás kifejezés, mert túlhizlalt holdudvarába sok minden belefér. Még annál is több. Ha ki kell tartani az éppen aktuális hatalom mellett, kéznél van a nemzet érdeke, mely ezt kívánja, ha pártkoalícióban mégis ellene szavazunk, a partnernek az is természetes, hiszen tudjuk, a nemzet... meg az ő érdeke. Amennyiben árulás ténye forog fenn, s fordul még egyet az állandóan pörgő köpönyeg, érthető gesztus (nem hátba szúrás, cserbenhagyás, vagy szószegés, ó nem), mivelhogy az érdek és az ő nemzete.

Szétszedve külön-külön e két fogalom már korántsem olyan hatékony. A nemzet ott áll önmagában, érdektelenül, szinte elhagyatottan, kiszolgáltatva mindenféle külső-belső, felettes és alattomos (sőt hátsó) szándékoknak. Meg különben is, mondja már meg valaki, hogy ki a nemzet, miféle szerzet. (Belefér a kebelébe az egyébként aromán Simona Halep, a szintén makedón Gheorghe Hagi, az örmény Tavitian, a sváb Hertha Müller, a magyar Bölöni László vagy a szerb Belodedics, a felsorolás itt csak helyszűke miatt akad el). Nemzet mint közösség, érzület, kulturálisan determinált közeg, területet belakó néptömeg, nemzetközi jog alanya vagy költőt ihlető illékony és lobogó halmazállapot. Része-e a nemzetnek a közpénzeket halomra herdáló korrupt vállalkozó és cinkos politikus, s ha igen, rész-e a nemzetben a munkanélküli nyilvántartásból kiszotyogott flótás, aki már a statisztikákban sem szerepel?

Az érdekről megint jó eséllyel álítható, hogy önmagában sebezhető és életképtelen. Nem véletlen, hogy így, pusztán, igen ritkán jelenik meg a szövegkörnyezetben: mert érdekszférák vannak, érdekelt körök, érdekközösség, ha minden kötél szakad, érdekellentét. Ha elképzelünk egy ideális, bazi nagy felmérést, amely az érdekeket rangsorolná, biztosan az sem juttatna mérvadó eredményhez. Hiszen a mérők érdeke is része az érdekfelmérésnek, s mint ilyen, eleve megkérdőjelezi a mérés józan szándékát. Ámde ha a profi merítésből mégis kikerekedne a legkisebb közös többszörös – nevezzük komilfó hangfekvésben nemzeti minimumnak –, az sem örökkévaló állandó; mert ha tételezzük, hogy a nemzet élő (de legalább lüktető) organizmus, akkor igényei-érdekei is folyvást módosulnak. Szűken mért szóhasználattal a nemzeti minimum az a halmaz, ami fölött nem vesznek össze a náció tagjai (=még nem érdekeltek a konfrontációban).

Mindezen csűrcsavarások után alig lehet megszólni azt, aki honi porondon a nemzeti érdeket zászlóra tűzve válltömésénél nagyobb szerepet vállal a hazai ügyek vitelében. A gerinces, fegyelmezett, szavatartó és megbízható szereplő, aki reggel nem is kelne ki ágyából, ha a nemzeti érdek nem diktálná, nem kavarna a kulisszák mögött, nem társulna gyanús csoportokkal, és nem játszana több asztalnál egyszerre ugyanazzal a cinkelt paklival, a blöffhöz sem folyamodna amúgy, csak ha az érdek megköveteli – az a bizonyos nemzeti...

Egyetlen konkrét eredménye lesz ennek a rendszeres öblögetésnek: a kifejezés megkopik és maradék tartalmától kiürülten élctáblává torzul, majd szitokszóvá, végül archaizmussá sorvad. Összetevői sem ússzák meg horzsolások, maradandó hegek nélkül, s a gyógyulás folyamata beláthatatlan távlat(talanság)ot sejtet. Helyette országos szempont, hazai prioritás, geopolitikai szükségszerűség meg ilyenek tolakszanak a köztérbe. Érdekfüggő szintagmák sora. De erről Gabriel Oprea tábornok már nem tehet, hiszen akkorra már senkinek nem lesz érdeke őt mint klasszikust idézni.