Az idősebbek talán még emlékeznek rá, hogy az 1960-as években milyen éles sajtóvita zajlott az anyaországban annak kapcsán, hogy Faragó Vilmos az Élet és Irodalomban (ÉS) azt írta, sehol annyi feljelentés nem ment a Gestapónak, mint a magyaroktól. A vitát sokan olvashatták, akár nálunk is, mert akkor a sajtó éppen átszervezés alatt állt, s az új főtitkár (Ceauşescu) és szűkebb környezete nehezen tudta eldönteni a pontos irányt (olyan lett, amilyen lett), egy korábbi megállapodás alapján pedig csak úgy ömlött hozzánk a mindenféle remittenda pesti újság.

Illyés Gyula is válaszolt Faragó cikkére, méghozzá nagyon keményen: honnan veszi a szerző az adatokat, megszámolta-e valaki, melyik országból hány feljelentés ment, s hány nemzetáruló van itt meg ott? Vagy a nagyobb hatás miatt csak úgy rávágta, hadd piszkálja a szenvedélyeket, s valami egyéni vagy családi sérelem miatt áztassa országát. Próbálta volna Csau Romániáját ennyire kompromittálni valaki! Hetekig zajlott a vita, a legtöbben a művei és emberi magatartása alapján nagy tekintélyű Illyésnek adtak igazat. (A Kossuthról és az őt az emigrációban felkereső Józsa szolgájáról a Fáklyaláng címen futó színművét vásárhelyi diákként magam is legalább háromszor láttam a Székely Színházban.)

Ám az akkori szovjet hatású politikának megfelelően a „hazaárulót” is sokan fentartották, ha nem is tették az első helyre, mint Faragó. Voltak, akik „híres nemzetárulókkal” próbálták bizonyítani, hogy akadt köztünk éppen elég a történelem folyamán. Görgey és Károlyi Sándor többször is szerepelt.

Utóbbi kapcsán elkezdtem óvatosan dokumentálódni (műszaki iskolában nem tanítottak történelmet), és kiderült,hogy nem éppen így van, de még mennyire nem! Károlyi Sándor kétkulacsosnak tűnő helyzetben is igyekezett, már csak nagykárolyi birtokai miatt is, elfogadható feltételeket kiharcolni a kurucoknak a bécsi udvarral. Azt már jóval később tudtam meg, hogy a vezérlő fejedelem nemcsak tudott Károlyi „árulásáról”, de azzal, hogy a szabadságharc ugye a pénztelenség, a megfogyatkozott létszám, az éhezés, a járványok és más okok miatt 1711 elején egyre rosszabbul állt, Lengyelországba való távozásakor meghatalmazást adott neki mindenféle katonai és polgári cselekvésre, vagyis előre törvényesítette azokat, miközben egy külön levélben maga is békét kért Bécstől. Aki netán nem hiszi, olvassa el a Benkő Samu szerkesztésében a Téka-sorozatban megjelent Fejezetek a Vallomásokból (mármint Rákóczi emlékirataiból) című könyvet.

Azt már a témával kapcsolatos későbbi kiadványokból is tudjuk, hogy az 1711-es szatmári béke nyomán nem volt megtorlás, a kurucok hazavihették fegyvereiket, s az elnéptelenedett vidék okán a katonai szolgátukért kapott földet sem kellett visszaadniuk. Inkább az okozott sérelmet, hogy a behozott svábok miatt két-három faluból kitelepítették (építőanyaggal és mással segítve) az ott lakó reformátusokat. Gondoljuk csak el, mi lenne ma Nagykároly és vidéke, ha a dolgos és fejlettebb mezőgazdasági kultúrájú svábok helyett később mócok kerülnek ide, mint ahogy Trianon után hoztak is három-négy falura valót.Ők ma errefelé a leginkább békétlenek és bajkeverők!

A mostani migráns-ügy miatt nem lesz ugyan Károlyi Sándor jelentőségű „hazaáruló” (vagy máris van?), de lesz sok kisebb. Elsősorban az ellenzék sorából, ám nem kevesen a kormánypárt oldaláról, főleg azok, akik nem várták ki  az egységes európai cselekvést. Gyúrjuk, pofozzuk, mocskoljuk egymást, holott a múlt kínálta példákból jól tudjuk, hogy az idő mindent a helyére tesz, és az ország távolabbi haszna szempontjából megeshet, hogy az árulóból hazafi, ez utóbbiból pedig áruló lesz.