Nemegyszer gondolkodtam el azon, hogy miként is történhetett meg az emberiség történelmének eddigi legnagyobb tragédiája és szégyene, a holokauszt. Nem az, hogy egy beteg ember kitalálta ezt a szörnyűséget, majd környezete gépiesen végrehajtotta, hanem az, hogy tömegek csatlakoztak az eszméhez, hogy tömegek nézték végig (jó esetben passzívan, de bizony nem egyszer aktívan besegítve) azt, ahogy embertársaikat marhavagonokba, majd haláltáborokba terelik. Valamiért mindig képtelen voltam elhinni, hogy mindezt nem csak az ön- és családféltés motiválta az emberekben, hanem tényleg voltak, akik meggyőződéssel hittek abban, hogy egy teljes népcsoportot ki kell irtani, mert annak apraja-nagyja valamiért veszélyes rá, a kereszténységre, az európai civilizációra.

Tegnap este döbbentem rá, hogy mégis igaz, sőt megismételhető. Végzetesen „mi és ők”-ben gondolkodunk mindmáig, s a bármiféle – faji, vallási, etnikai vagy ideológiai – másság megfelelő kommunikációval sikeresen démonizálható.

Magyarországon manapság minden a menekültekről szó, nemcsak a média, hanem a piaci, bolti, tömegközlekedési mindennapos beszélgetések is. Tegnap este a hentespultnál soromra várva voltam fültanúja a következő beszélgetésnek. Egy biztonsági őr jött értesíteni az embereket, hogy „kisebb háború folyik már Röszkénél”. Amire egy mögöttem lévő úriembernek tűnő férfi teljes hangerővel és meggyőződéssel közölte, hogy az „Istennek sem érti, miért szarakodnak annyit a magyar hatóságok. Engedjék be őket, és egyszerűen lőjék halomra, akkor talán majd megértik, hogy Európának nem kellenek, Európa nem fogja megengedni, hogy tönkrevágják kultúráját”.

Igen, eljutottunk idáig is, és nem is volt olyan hosszú az út. De sikeresen lett kikövezve – először plakátok, aztán a fokozatos riogatás, mikor azzal, hogy terroristák özönlenek el, mikor azzal, hogy fertőző betegségeket terjesztenek, mikor azzal, hogy európai keresztény létünket fenyegetik. Profi munka volt, le a kalappal!

Gondoljunk csak a tegnapi, röszkei esetre. Az első gyors hír még úgy szólt, hogy „felfegyverzett migránsok támadtak” a magyar rendőrökre. Aztán sorok között kiderült, hogy az a bizonyos fegyver egy gazspray volt, meg mindaz, ami a helyszínen a kezükbe akadt – kő, vizes palack és egyebek. Azt már nem igyekezett megmagyarázni a propagandagépezet, hogy miért van ott fegyveres katonaság, miért a vízágyú és könnygáz, és főképp azt nem, hogy más ország határátkelőinél miért nem történik ilyesmi, s mivel magyarázható az, hogy amit a magyar rendfenntartók a teljes tömegoszlatási arzenál bevetésével sem értek el, azt a szerb rendőrök fegyvertelenül, emberi szóval és kommunikációval elértek – lecsillapították a tömeget.

Magyarország és a magyarság végképp kettévált, s az eddig sem különösebben átjárható szekértáborok végképp (legalábbis középtávon) berendezkedtek az állóháborúba.

Magyarországon ideológiai alapú a „mi és az ők”, s akik nem állnak be valamely táborba, pergőtűzbe keverednek. Itt ma már úgy vetődik fel a kérdés, hogy „migránspárti” avagy „magyarpárti” valaki. Európáról már szó sincs, az elveszett valahol a nagy kerítésépítési lázban.

Aki „magyarpárti”, annak zokszó nélkül el kell fogadni szögesdrót kerítést, hatósági brutalitást, a menekültek démonizálását, az embertelenséget, amit velük szemben tanúsít a magyar vezetés. Normálisnak kell tartania, hogy az utóbbi időben izzik a budapesti külügyminisztérium vörös szőnyege, ahová sorra citálják be a „Magyarországot” méltatlanul bíráló országok nagyköveteit, s azt is el kell fogadnia, hogy aki a magyar kormányt és a magyar miniszterelnököt bírálja, az a magyarságot és Magyarországot támadja. (Emlékszünk, annak idején, amikor még Tőkés László meghatározó politikai szereplő volt, minden egyes őt ért bírálat esetén azt hangsúlyozta, hogy a neki címzett kritika az erdélyi magyarságot és a református egyházat ért támadás volt.) El kell fogadnia, hogy Budapest nevetségessé teszi magát, amikor sorra osztja ki az európai vezetőket, de már az ENSZ főtitkárt is.

A másik oldalon viszont semmi mást nem szabad látni, csak ezt a szörnyűséget. Nem szabad felvetni sem, hogy azért nem ennyire egyszerű a képlet, hogy Orbán Viktornak bizonyos dolgokban igaza van, még ha az alapállása téves is. Nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenféle ellenőrzés és szűrés nélkül tömegeket beengedni egyetlen országba, övezetbe sem. Az is tény, hogy a migrációnak, a menekültkérdésnek a humanitárius oldalán túlmenően van gazdasági, szociális, sőt kulturális vonzatai is.

Csakhogy ezt, amint más országok példájából látjuk, meg lehet oldani emberségesen is átmenetileg. Hosszú távon viszont csak közös európai megoldás létezik, és ez az, amit tudatosan és dacosan figyelmen kívül hagy Orbán Viktor. Ő „magyar megoldást” keresett és talált, szögesdrótok közé zárva s európai szégyenpadra ültetve az egész országot.

Ez a menekülthullám Európa, az Európai Unió és az európai közösség eszméjének főpróbája. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy darabjaira hullik szét minden, amit évtizedeken át épített ez a kontinens, és ebben a jelenlegi budapesti vezetésnek nem kis szerepe van.

De nemcsak Európa, hanem a romániai magyarság főpróbája is. A magyar-román határon épülő kerítés olyan helyzet elé állította a romániai magyarságot, amelyben döntenie kell – képes-e túllépni azon, hogy mindent etnikai alapon mérlegeljen, hogy csakis ilyen alapon határozza meg önmagát és viszonyulását a világhoz.

Játszunk el a gondolattal: mi lett volna, ha történetesen Bukarest jelentette volna be, hogy kerítést épít a magyar határra? Akkor is az lett volna az RMDSZ-reakció, hogy „eddig sem zöldhatáron jártunk?” Akkor is hallgatna mindenféle kollektív jogokat emlegető, autonómiázó nemzeti tanács, EMNP, MPP, magyar egyházak? Akkor is ilyen mély csend uralkodna erdélyi magyar politikai berkekben és ilyen mélyen egyetértene a kerítéssel az erdélyi magyar nagyközönség? Tényleg ilyen egyszerű mindez? Tényleg semmi más nem számít, csak az ŐK meg MI?