Miután a politikai korrektség elméleti tisztázásában lapunk kimagasló érdemeket szerzett (lásd legutóbb Bíró Béla okos reflexióját, Székedi Ferenc aggodalmas disszertálását, valamint Krebsz János érdekes allúzióit), itt az ideje néhány elriasztó empirikus példával is megvilágítani. Kontraszt útján: amikor az ellenkezőjébe fordul. Tehát a politikai inkorrektség alapállásából. Vigyázat, durva polinkorr pamflet következik! Nyomokban túlzásokat, plágiumot, szándékos félreértéseket, esetleg humort tartalmazhat! Mint látszik, már a cím is rendkívül helytelen, gondolkoztam is az ’idióta’ szinonimáin (a bőség lenyűgöző, hogy a sértegetésből kollégák se maradjanak ki: embarras de richesse! – ez egy francia káromkodás), végül maradtam az eredetinél.

Kezdjük az abszolút idiótával. Hálás téma, nem kíván külön definíciót, körülírást, összehasonlítást. Mindenki felismeri. Mondjuk a klubelnök. A többszörösen totál idióta. Nagyszájú, a gondolkodás hatalmas erőfeszítésébe kerül. Primitivizmusa óhatatlanul repítette politikai pályára, ott a Fény Lovagja legionaroid szerepében tetszelgett, miközben az egészből semmit sem értett. Emlékezetes szerepe még a fejőstehén, teatrálisan szórta a bankókat. Egykor a csapata sok pénzt futbalozott össze, utóbbi időben legjobb eredményeit akkor érte el, amikor ő hűvösön ült, fősegédjével együtt. A börtönben több könyvet „írt”, mint amennyit életében olvasott. (Az ilyen szabadulásoknak csak utána kellene nézni, korrupcióval kezelik a korrupciót.) Az idióta a legjobb játékosainak eladásával vélte erősíthetni csapatát, erre az hosszú idő óta először nem került fel az európai kupák főtáblájára. Bigott vallásossága legendás. Sokan így szeretik.

Az abszolút idióta persze több típust egyesít magában, azért tökéletes. Igen gyakran hazafias. A hazafias idióta arról ismerszik meg, hogy a saját fajtáján kívül minden más népben, főleg a magyarokban ellenséget és veszélyt lát. Remek példái: a ma már kivénhedt vécétudós nacionalista pártvezér és a magyar-allergiás sorozat-feljelentő (vesd össze rendőrségi autók magyar feliratozása). Alapvonása a hazafias idiótának a nemzeti miteológia bálványozásán kívül a gátlástalan hazudozás. Az egyik tévében, amely különben érdemeket szerzett oknyomozásaival, az állami maffia leleplezésével, az utóbbi napokban az egyik műsorvezető következetesen tényként említette, hogy Kolozsváron, a magyar napok alkalmával „emlékünnepélyt tartottak” Horthy Miklósról. Idióta.

Az ünnepélyes idióta feltehetően nem mindig volt az. Erre a szintre tanulmányok, tapasztalat, tudás és tekintélyöntudat révén jut el. (Az igazi idiótákat a közkeletű nézettel ellentétben ne a mindennapi élet környékén, az átlagemberek, akár a tanulatlan és félrevezetett emberek között keressük, lelőhelyeik magasabb régiókban vannak.) A nemzeti bank kormányzója ritkán beszél, s amikor teszi, érthetetlenül mormol, mint az Ótestamentum orákulumai, akik szenvedést prédikálnak, szörnyű katasztrófákat jövendölnek. Hónapokon át, míg az adótörvény vitája zajlott, a kormányzó mély hallgatásba burkolózott. Amint a társadalom előtt felvillant végre az enyhülés lehetősége, ünnepélyesen – és szőlőgazdai érdekeltségtől fűtött korábbi heves helyeslésétől eltérően – kiállt dohogni, és egy bonyolult filippika végén kijelentette: „Négy százalékos növekedésünk van, hová rohanunk, tán nyolc százalékot akarunk?” Milyen igaz! Ám az ünnepélyes bölcsnek szava nem volt, amikor a szélhámia a devizahitelekkel elkezdődött; a hitelbank ura szó nélkül tűrte, hogy a kliensmaffia kiválasztott politikusait egyes bankok soha vissza nem térítendő hatalmas hitelekkel ajándékozzák meg! Újabban szinte korlátlan uralmat kapott valamilyen „makroóvatossági”, kormány fölötti intézmény fölött. Létezik, hogy ez a kormányzó-matuzsálem nem is ebbe, hanem egy még súlyosabb kategóriába tartozik? Doru Buscu főszerkesztő kiváló cikke a Caţavencii múlt heti számában ezt nem erősíti meg, de nem is cáfolja. (Itt kell megemlíteni, ha már az adótörvényről, az annak vitájában tobzódó politikai és zsurnalisztikai idiotizmusról van szó, az RMDSZ következetes álláspontját: ragaszkodunk az eredetileg, a közvita nyomán megszavazott formájához!)

Sajátos női képződmény az eszelős idióta. Volt egy igazságügyminiszter”ünk”, a duhaj matróz kedvence (erőszak! polszadomazo!), terror és horror barátja. Több kriminális törvényt hozott. Ő szigonyozta meg a kisebbségi törvényt. Nevezték még a korrupcióellenesség anyjának is.Az ő meg néhány sajtós megmondóember hatására gyöngyöztem ki a Némber One kifejezést. A némber one nem ritkán az úgynevezett hasznos idióták közül kerül ki, bár utóbbi nem nemspecifikus. A Némber One igazi hangadó cigarettavég: mindig ő viszi a prímet, veszi át az irányítást, mindig ő mondja ki – valamilyen magas elvre, tudásra, példára hivatkozva – a végső szentenciát. Igazi líderc.

Említett exminiszterasszony legutóbb (miután nem sikerült muffpártját összehozni) ugyancsak megörvendett annak, hogy három ember is alapíthat már politikai alakulatot, mert az úgy demokratikus. Most már három egyszerű idióta, három hazafias idióta, három ünnepélyes idióta, három eszelős idióta, és ezeknek bármilyen (kombi)nációja politikai alakulatot alakíthat... A demokrácia ugyanis varázsszó, majdnem annyira, mint a diaszpóra, aminek az a lényege, hogy a romromán elmegy külföldre dolgozni, oszt ottani adófizetőként választ vezetőket az itthoni adófizetőknek. 

A választási törvény természetszerűen veti fel a kérdést, hogy van-e kollektív idiotizmus. A vélemények alig oszlanak meg. Egy többre hivatott miniszterelnök szokta mondani, valahányszor kap egy seggberúgást, hogy a népnek mindig igaza van. Persze ebben a vonatkozásban akkor élesen meg kell különböztetni a népet a tömegtől, mert a tömegnek viszont olyan az ő kollektív lelke, hogy abból minden rossz kijön, és például a szurkoló ultráknál kevés idiótább valami van a világon. Bár a népnél is meggondolkozató, hogy igaza volt-e, amikor mondjuk demokratikus úton Hitlert állította Németország élére...

Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a politikai idiotizmus a kiválasztódásnak nem gonosz játéka, eltorzulása, hanem sokkal veszélyesebben posztmodern átalakulása, szelekciós értékké válása. Az idiotizmus a politikában nem kisiklás, hanem egyre inkább szelekciós kritérium, a siker feltétele. Emiatt a politikai korrektség és a politikai inkorrektség közötti határ is eltűnőben.

Ui.

1. Az ’idióta’ kifejezés görög eredetű (ἰδιώτης, idiōtēs), az ἴδιος, idios: ’saját maga’, ’magán’ szóból. Eredetileg olyan polgárt jelentett, aki nem vesz részt a demokratikus városállam politikai életében. A szó a latinban a ’laikus, tudatlan, járatlan ember, kontár’ jelentést kapta. Ezt vették át a különböző nyelvek. (Wikipédia) Magam emelkedettebb, modern értelmében használtam.

2. A politikai zsargonban a hasznos idióta az, aki önként, lelkesedésből szolgál olyan érdeket, amellyel, ha ismerné a valódi természetét, nem szimpatizálna. Eredetileg a Szovjetunió nyugati szimpatizánsait nevezték így. (A kifejezést Leninnek tulajdonítják).

Lehet, hogy a rövidítések (polkorr a politikai korrektségre, polinkorr a politikai inkorrektségre) nem mindenkinek rokonszenvesek, vagyunk így vele, de ahogy Wodehouse is megjegyezte, az olivabogyót – texasiak a kőolajbogyót – sem szereti az ember gyermekkorában, azután már ízlik. Ahogy megszoktuk a ballibet, a konteót meg a rommagyart is. Apropó, olvasom, hogy utóbbit egy volt polinkorr kolléga, most valami titkárféleség, magának vindikálja, úgymond „ a kilencvenes évek közepéről”. A helyzet az, hogy alulírott írta le először 1990 legelején. (Persze többünknek eszébe juthatott, de fő a pontosság!)