Hatalmas sárkánykígyót láttam álmomban, 150 kilométer hosszú volt, taraj helyett NATO-drótból épített kerítést viselt a hátán. Harcias termeszek rohanták meg, az óriáskélgyó kezdetben rájuk se hederített, aztán rádöbbent, hogy ez már több kettőnél. Óracsengéskor már sápadtan vergődött, s arra a rénszarvasra kezdett hasonlítani, amelyet egy alaszkai természetfilmben láttam: több ezer kullancs csimpaszkodott rá, s szívta a vérét, a szarvas pedig úgy dőlt el, mint egy kuglibaba.

Ébren sem tudtam szabadulni a vergődő óriáskélgyó rémséges látványától.

Néhány morzsát választottam ki korábbi olvasmányaimból, de a témához csak egy gyönge illusztrációt tudtam összehozni, a megoldást nem találtam. Butácska vagyok én ahhoz, hogy tanácsot adjak a receptet kereső politikusoknak.

Meg aztán: Sztálin elvtárstól megtanultuk, hogy a kisebbségi kérdés megoldása tulajdonképpen csak vagonkérdés. Tehát nem megoldani, hanem kezelni kell a migránskérdést.

Aprócska gyermek voltam, amikor a proletár internacionalizmus remek példát adott a beözönlők kezelésére. Igaz, hogy nem tízezrekről, csak százakról volt szó. A Magyar Népköztársaság – moszkvai utasításra – a görög polgárháború üldözöttjeinek kis csapatát fogadta örökbe. A kommunista párt tagjai és szimpatizánsai közül négyszáz családot fogadtak be, kerestek számukra egy kisebb települést, s önkéntes munkával sorházakat, kultúrotthont, iskolát, orvosi rendelőt húztak fel a testvéri görög dolgozóknak. „1952. április 3-án Nikosz Beloiannisz, a görög kommunista mozgalom vezéralakjának nevét vette föl az akkor 1850 fős település” – olvasom az egyik internetes forrásban. A kétezernyi görög ember hatása a tízmilliós magyarságra oly csekély volt, hogy mérni sem tudták. Ez tehát a recept egyik összetevője: a kezelhető mennyiség. A szociológusok azt bizonygatják, hogy az összlakosság öt százalékát el nem érő etnikai kisebbségek szép lassan beolvadnak.

„Görögfalu” példája azért sántít, mert akkor – a közvagyonból – egy egész falut is ki tudtak mérni, de ma honnan, amikor József Attila szerint: „nincs szabad föld egy kapa se”.

A mennyiség kérdését nem lehet megkerülni, az tuti. Nemde, Ady Bandi is föltette a gatya-reszkettető kérdést: „Hé, nagyurak (…) / Mi lesz, hogy Dózsa György kósza népe / Rettenetes, nagy dühvel özönöl?” (Nota bene: ezt nem a nagy háború után, hanem 1908-ban vetette papírra.)

A rövid idézetből tessék a nép(tömeg)re és a nagy dühre koncentrálni. Gustave le Bon, a tömeglélektan klasszikusa úgy fogalmazott: a „tömeg alapvető érzelmi állapota a düh”. Vesd össze: valamely pártszékház elé összesereglett békés tüntetők a kritikus tömeg elérésekor erőszakos ostromba kezdenek. Itt és most visszaköszön Vlagyimir Iljics (Karl Marx?) azóta sem cáfolt axiómája: aki csak a láncait veszítheti, az puszta kézzel is nekimegy a határvadász sorfalnak.

Honnan jön a tömeg? Onnan, ahová vissza szokták küldeni az egyes embert: ahol a bors terem. Irodalmi példa: 1975-ben Émile Ajar az Előttem az élet című könyvében Rosa mama szavai által közli a tisztelt olvasókkal, hogy az emberiség legnagyobb ellensége a hímvessző (az érthetőség kedvéért a rövidebb nevét használta).

A szakemberek jóízűen vitatkoznak, hogy még hány embert képes táplálni a ’kék bolygó’. Odáig már eljutottak a számolásban, hogyha az USA-beli civilizációs szintre emelnék a világ országait, mindössze másfél milliárd embert tudna eltartani a Föld: egy családban két-három benzinfaló kocsi, mértéktelen áramfogyasztás (légkondicionáló, hűtőszekrény, fejenként napi egy kiló jégkocka) stb. Állítólag Európa ételszükségletét egy Lengyelország nagyságú terület is biztosítani tudná, tehát nem az elégségessel van a baj, hanem a pazarlással és a túlzott civilizációval (ami a lustaság egyenes következménye, ha jól meggondoljuk).

Ám ha az afrikai nyomorban élő népek szintje lenne az általános, akkor a Földön még elférne további négy milliárd ember, mondják a jövőkutatók. A gazdag Észak és a szegény Dél összehasonlítását, meg az ebből eredő esetleges doktrínát egy 40-50 oldalas füzetkében olvastam 1992-ben, X kiadó budapesti műhelyében, ahol egy doboznyi hasonló brosúra hevert a szekrény aljában. Okos Magyar írta, s kiderítette, hogy ha a Földön csak hárommilliárd ember élne, akkor a mai civilizációs szint paradicsomi állapotokat eredményez(het)ne. Értem. De mit csináljunk a többi négymilliárddal? Ezt ő sem nevezte nevén, de az utalások az élettér (Hitler nyelvén: Lebensraum) kiterjesztése felé nyúlánkoztak. Stop – ez zsákutca!

Végül, de nem utolsósorban: egy nem túl régi példát mondanék. Húsz-huszonkét évvel ezelőtt állítólag 1,2 millió megélhetési migráns szivárgott át a román–spanyol (légi)határon. A 2008-as válság miatt hazajött/továbbment 0,2 milló, de egymillió még mindig ott van. Beilleszkedtek, elvannak. Az EU-ba ne lehetne szétszórni ugyanennyit, országonkénti kvóták szerint? Akkor mindenütt csak ’kezelhető mennyiséggel’ kellene számolni.

Választ nem várok a kérdésemre, csak hangosan gondolkodom. 

Fotó: mirror.co.uk