Az utóbbi évek során többször felkerestük Olaszországot. Szeretjük Itáliát, ami az európai kultúra emlőin felnőtt értelmiségi számára természetes és szükségszerű. Mármint időről időre felkeresni Rómát ésFirenzét, Bolognát vagy Parmát, hogy most Velencéről ne essék szó. Az ugyanis afféle nyalakodás, duskálás, kényeztetés: giccs és engedmény az ízlésterrornak.

Korábban nem tettük, nem tehettük az ismert európia konstelláció miatt, amit nevezhetünk hidegháborúnak, vasfüggönynek, ideológiai elkülönözésnek, utazási tilalomnak vagy a szocialista népi világkép beszűkítésének.

Nem csak mi jutottunk el Itáliába, hanem számos honfitársunk is közvetlen környezetünkből, munka- és kalandkeresők, széplelkek és szebb rimák, Moldvából, Hamvaselvéről, Dobruzsából és a Bánságból, a Partiumból és Erdélyből, Bukovinából és Olténiából. Az ország minden zugából. És ott ragadtak az eltávozottak, kitelepültek, kint munkálodók és munkát keresők minden zugában annak az országnak, ahová oly szívesen utazott a korábbi korokban Goethe és Thomas Mann, Szerb Antal vagy lord Byron.

Mindez akkor jutott az eszembe, amikor a minap a maszol egyik véleményében arra a hivatalos jelmondatra bukkantam miszerint: légy büszke arra, hogy román vagy. Ezt természtesen soha nem vonatkoztattam magamra, vannak nekem másirányú büszkeségeim, de nem vágok fel velük  mindjárt az első nap, miként Móricka sem a jezsuita gimnáziumban azzal a születésétől fogva hurcolt ténnyel hogy izr.

Ezzel szemben gyakran vetettem be honfitársaim láttán a forgalmas olasz köztereken. Használtam a lózungot felszólító, mozgósító hangsúllyal, ahogyan derék nagyromán tanáraimtól hallottam a kolozsvári multikulturális egyetemen a szocializmus búzapirulós éveiben – akkoriban ugyanis ezen a szövegen már csak a búza pirult el, edzett internacionlista aligha.

Akkor hoztam mozgásba (fi mândru ca eşti român, urmaş al Romei –légy büszke, hogy román vagy, Róma leszármazottja – ahogyan Vasile Alecsandri költő és politikus fogalmazott a 19. századi romantikus latin testvériség-himnuszában), ha hozzámszegődőtt egy-egy kéregető román, aki a turisták, utazók, Itália-rajongók által leginkább frekventált helyeken ütötte fel tanyáját.

A válaszreakció: riadt tekintet, gyors széttekintés, sebesen összeszedett tálka, amelyen már csörgött néhány euró vagy eurócent. Félsz és undor. Olyik aztán feleszmélt, hogy Itáliában vagyunk, nem Bukarest gyomrában vagy Vaslui bugyraiban és kissé vonakodva megkérdezte. Ki vagy? Mit akarsz? Honnan jössz?

Nem az én válaszom az érdekes (mondtam valami blődséget, amit ő sem hitt, már-már nevetésre húzta száját), hanem végül a megkönnyebbülés: azonnal letámadott, pénz kunyerált, szánatta magát, helyeztének tragikus voltát, hontalanságát, száműzöttségét, nyomorú sorsát ecsetelte, otthon hagyott nagyszámú árvájával hozkodott elő, beszéde egyre logikusabb és közhelyesebb lett, nekibátorodott, azzal az utánozhatatlan balkáni kéregető már már káromkodásba átcsapó hangsúllyal magyarázta eredendő büszkeségének porba hullását. Nem jótékonykodtam. Tudom: mélyen megvethetett, mert nem dolgozni mentem, csak kéjutazom a mediterrán térségben, ami szemében időpocsékolás, fölösleges pénzszórás.

Miért tettem? Sokan joggal állíthatják, így utólag visszagondolva magam is úgy látom: puszta sportból, gonoszságból. A jelszó bosszantott, ki akartam próbálni, hogyan hat igazi vérbeli románokra az idegenségben.

Most újra Itáliába készülők. Nem fogom gonoszkodásomat megismételni, de arra kíváncsi lennék, mennyire s hogyan változott meg a román koldusok megítélése az olasz és a nemzetközi közvéleményben a menekültáradat megjelenése óta. Előbbre léptek? Szívesebben látottak avagy elviseltek? Hazatoloncolásukat egyelőre elnapolták? 

Fotó: 444.hu