Egyik középiskolánk pedagógusa nemrég egy vitában azzal érvelt, hogy ha a vasutasok családtagjainak a vasúton kijár az ingyenjegy, indokolt volna, hogy a pedagógusok is úgymond segítsék egymás gyerekeit a továbbjutásban.

Igaz, hasonló korporatív előjogokkal meglepően sok romániai közösség rendelkezik. A fegyveres testületek tagjainak például saját egészségügyi rendszerük van. A normális halandóknak mindig sietniük kell, hogy még idejében, a havonta folyósított pénzügyi alapok kimerülése előtt kivegyék gyógyszereiket, elvégeztessék analíziseiket, az előbbiek azonban ezekhez a juttatásokhoz akadálytalanul hozzáférhetnek. Az eljárást indokolni lehetne azzal, hogy ezeknek az – egyébként „nemzetinek” is tekintett – intézményeknek a tagjai jóval nagyobb fizetést kapnak, s ezért jóval többet is fizetnek be az egészségbiztosítási alapba is, mint a közönséges halandók. Ez azonban a közönséges halandókra nézve is érvényes lehetne: köztük is vannak, akik jövedelmeik arányában jóval többet fizetnek be, de ugyanannyit kapnak vissza, mint a kis jövedelműek.

Nem régen döntött róla a Parlament, hogy az említett intézményeknek külön nyugdíjrendszerük is legyen, arról nem is beszélve, hogy a Parlament tagjai saját javadalmazásukat nagylelkűen szinte már megduplázták. Reprezentálniuk kell, állítják…

Sajnos, ilyen világban élünk. A következmények a román demokráciát, a román állam folyamatosan gyöngülő kohézióját rombolják. De az első bekezdésben felidézett érv ránk, magyarokra nézve még ennél is veszélyesebb, hiszen ebből a logikából egy másik – a gyakorlatban is sűrűn érvényesített – konzekvencia is adódhat: hadd érvényesüljön a magyar gyerek, amúgy is hátrányos helyzetben van. Adjunk neki jó nagy jegyeket, hadd érezze otthon magát.

A vasutasok hozzátartozóinak szóló kedvezményt a vállalat adja alkalmazottainak egyfajta hűségpénz gyanánt, ez a juttatás a javadalmazás része, és a hozzátartozók emberi minőségét (magán az elégtételen túl) semmilyen szempontból nem befolyásolja. A pedagógusok gyerekeinek nyújtott iskolai előnyök, illetve a magyar gyerekek teljesítményeinek felülértékelése viszont szerfelett veszedelmes dolog. Főként azért, mert elsősorban magukat a kedvezményezetteket sújtja. Olyan hamis önértékelést és környezettel szembeni elvárásokat alakíthat ki bennük, melyek a továbbiakban az önmegvalósítás leküzdhetetlen akadályaivá válhatnak.

A gyerek a későbbiekben nem „haladni” fog, hanem versenyképtelenné válik. Természetesen elképzelhetőek olyan, manapság már antidemokratikusnak tekintett eljárások, melyek hosszabb távon valamiféle pozitív kiválasztódást favorizálhatnak. Ilyesmi akkor következhet be, ha bizonyos foglalkoztatási csoportok tagjai egymás közt házasodnak. Ez volt jellemző a középkori céhrendszerek tagjaira. Az ő esetükben a genetikai adottságok halmozódását a kulturális öröklődés folyamatai is erősítették. Ezekben a korokban azonban a család és nem az egyén állt a középpontban.

A modernitásban főként az individuumok számára megnyíló kemény versenyfeltételek teremthettek pozitív szelekciós nyomást. S ez a nyomás a közösségek szintjén is érvényesülhetett. A zsidók, az örmények, görögök és számos más kisebbségi csoport esetében a kimagasló egyéni és közösségi teljesítmények annak voltak köszönhetők, hogy a kisebbségi közösség tagjainak az érvényesüléshez huzamos időn át jobban kellett teljesíteniük, mint a többségi közösség tagjainak. Erre egy sajátos, a kisebbségi helyzetből fakadó adottság is kitűnő feltételeket teremtett. A kisebbségi ember ugyanis egyszerre kívülről és belülről is látja az őt körülvevő emberi világot. Természetesen csak akkor, ha a többségi kultúrába is beágyazódik, miközben saját kulturális identitását is sértetlenül megőrzi. A külső és belső nézőpont együttes érvényesítése jóval összetettebb és valóság közelibb látásmódot tesz lehetővé. A kisebbségi ember, kétnyelvűségéből is következően, jóval könnyebben felismeri az alternatívákat. Így aztán a problémamegoldásban is jelentős előnyökre tehet szert. Hogy mennyire így van, azt az is jelzi, hogy a kisebbségben élő görögök mindenfelé kimagasló teljesítményekre voltak képesek (a modern Románia is nagyrészt nekik köszönhető), de többségiként (azaz saját hazájukban) meglehetősen silány teljesítményt nyújtanak.

Mindebből az következne, hogy mi, romániai magyarok, ha képesek lennénk a helyzetünkből fakadó előnyöket kamatoztatni, hátrányaink dacára is sikerre lennénk ítélve. Kevés kivételtől eltekintve szemmel láthatóan nem vagyunk. A szelekciós előnyöket ugyanis épp a fentebb vázolt mentalitás rombolja le. A verseny – azaz a tisztességes szelekció – vállalása helyett gyakorta megpróbáljuk megkerülni a nehézségeket. Ez a stratégia pedig épp az ellentétes „eredményre” vezet, mint a gyakorta talán valóban méltánytalan versenyfeltételek tudatos vállalása vezethetne.

Mindezért persze nem csak mi vagyunk felelősek. A román oktatási rendszer és általában a román társadalmat jellemző korporatív szellem túlságosan nagy csábítást jelenthet számunkra is. De ideje lenne felismernünk, hogy ami az ő számukra – legalábbis rövidebb távon – nem végzetes, számunkra – rövidebb távon is – végzetes lehet.

Fotó: citynews.ro