A munka – nem szégyen. Sőt becsület kérdése. Valahogy így szól az a bölcsesség, szép szólam, édesség-tabletta, amellyel századok óta megkísérlik a munkát elfogadhatóvá tenni mindenféle prédikátorok, miközben a paradicsomi történet a maga tragikus végével, a kiűzetéssel, éppen az ellenkezőjét hirdeti. A munka megvetését. A büntetést.

Van egy község valahol itt Romániában, lokalizáljuk, mondjuk, a szép és napverte Havaselvére, ahol az emberek nem kívánnak a munkálkodás, a dologkeresés bűnébe esni. Óh, nem hagyják magukat bepalizni, nem esnek a munkaközvetítők csapdájába. Büszkén kitartanak az eltartottság mellett.

A mondott városalji községbe, Lustafalvára (románul Luşteştii Mari) kiszálltak a fejvadászok, munkaszerzők, és vásárt rendeztek, egyre-másra kínálgatták az 1050 lejtől 1500 lejig terjedő bérezésű állásokat egy kerámiaüzemben, ahová a négyszáz főt naponta ingyen viszik és hozzák autóbusszal, amit a munkaadó bocsát a melósok rendelkezésére, napi kétszeri étkezést biztosítanak a gyár kantinjában ugyancsak térítésmentesen. Ez a bér több mint az átlagbér, ráadásul a négyszáz új alkalmazott betanított munkás lesz, képzésüket a helyszínen oldják meg.

Hiába szárnyaltak, győzködtek, kecsegtettek, mutattak mutatványokat, gyári tündérjeleneteket a fejvadászok, hiába hívták a fazekasok védszentjét segítségül (egy ortodox országban nekik is kell védőszent: Lyukasmarkú Szent Honofrász) – a fiúk és lányok, a húsz híján négyszáz, kitűnő fizikai képességekkel rendelkező munkaképes reménybeli fazekas, formázó, mázascserépnök nem állt kötélnek. Hogyisne, midőn a munka piszokkal jár, márpedig egy olyan országban ahol most a DNA az élet és halál ura, senki sem akarja szántszándékkal bepiszkolni a kezét. A tisztaság ősi erény.

A fejvadászok részben sikerrel is jártak. Ugyanis, ahogyan ezt már megszokhattuk az utóbbi negyedszázad alatt, minden állásajánlathoz mellékeltek reklámtrikót (másnéven majót vagy atlétát), ellenzős baseball-sapkát és golyóstollat (romániai köznyelven pixet), mintha csak Pixburgból jöttek volna egyenesen. Az atlétatrikók, napellenzős satyakok és reklámironok mind elkeltek, hazahurcikálták boldogan az ősi erények tulajdonosai. De egyetlen ember sem töltött ki egyetlen jelentkezési űrlapot sem.

Azaz tévedek. Akadt ugyanis egy, aki nevén, lakcímén és mobiltelefonjának hívószámán kívül arra a kérdésre, miféle korábbi tapasztalattal rendelkezik, beösmerte: semmilyennel. Őszinte volt és munkakerülő. Nem kívánt alkalmazotti viszonyba lépni ő sem. Nem alázkodott meg. Büszke volt és román. Elvégre otthon nem dolgozik.

Jó, jó, kérdezheted nyájas, de akkor miből élnek, hogyan tartják el magukat és maguktól a munkát minél távolabb? Szégyen nélkül bevallották, hogy a falu havi rendszerességgel a szociális segélyforráshoz tartja csőrét, másfelől abból élnek, amit Nyugatra küldött rokonaik hazaküldenek. Hisz mindnek van Itáliától Albionig, a Pireneusoktól az Alpokaljáig dolgozó, munkálkodó bűnös hozzátartozója. Ebből már egy havaselvi (de nem csak) falu meg tud élni. És szakértelemmel sajnáltatnia magát a munkanélküliségi statisztikákból kifolyólag.

Az állásbörze tehát teljes kudarccal járt Lustafalván. Az otthonmaradottak majd csak akkor fognak dologra serkenni, akkor fogják orcájuk verejtékével megkeresni (románul nyerni) mindennapi kenyerüket és puliszkájukat (előkelősködve: polenta), amikor Nyugat-Európa megtelik szakképzetlen, humanitárius lelkiismeretfurdalásból beengedett menekülttel, akik letörik a munkabéreket. A multiknak már nem éri meg Kínába vagy Hátsó-Indiába menekíteni gyáraikat, otthon is találnak olcsó és igénytelen munkaerőt, akiknek fogalmuk sincs az érdekvédelemről és szakszervezetekről, tesznek a munkásmozgalmi hagyományokra és a két évszázad alatt kicsikart európai szociális egyezményekre.

Akkor majd oly kevés lé jön Nyugatról a lustafalviaknak, hogy kénytelenek lesznek felkerekedni s elszegődni bárhová a kutyatejjel-macskajajjal folyó honba. Hacsak a parlament nem szavaz meg számukra mannát, nektárt és ambróziát.