Munkácson látszólag bandaháború tört ki a múlt hét végén. Látszólag tizenkét terepruhás fegyveres akkora vihart kavart, hogy az néhány napig elhomályosította a másfél éve zajló kelet-ukrajnai háborút is. Ha csak magát a történetet nézzük, semmivel sem több, mint amit nap, mint nap hollywoodi akciófilmeken látunk – egy milliomos testőrsége összecsap egy bűnbandával, amikor nem tudnak békésen megegyezni a csempészpiac újrafelosztásán.

Csakhogy ennél sokkal többről van szó, bármennyire próbálja Kijev banda- és csempészháborúként kommunikálni a történteket. A látszat mögötti valóság ott kezdődik, hogy 1200 kilométerre a frontvonaltól, az ország legnyugatibb csücskében, negyven kilométerre az Európai uniós határtól a frontról származó gépfegyverek, és ki tudja még milyen emberi élet kioltására képes szuperszerkenytyűk jelenhetnek meg az utcákon. És már a politikai vezetők – igaz, még inkább csak Porosenko elnök környezete, nem pedig Jacenyuk miniszterelnöké – nyíltan beszél arról, hogy egész Ukrajna tele van fegyverekkel.

Bármennyire különleges helyzetet teremt egy háború, akkor is az épp regnáló rezsim felelőssége, hogy ezek a fegyverek kikerülhettek onnan, ahová szánták őket. Mint ahogy az is nem csak a katonai, hanem elsősorban a politikai vezetés sara, hogy gyakorlatilag bárki hozzájuthatott. A keleti háborúba jelentkező önkénteseket nyilván nem szűrték, nem nézték, hogy börötnviselt-e, némi túlzással szólva, nem vetették alá pszichológiai teszteknek sem, hogy lássák, hogy az „oroszok” ellen harcolni jelentkező hazafi nem válik-e netalán időzített bombává azáltal, hogy lőfegyvert adnak a kezébe.

Nem, semmi sem számított, hazafiként kezeltek mindenkit, aki harcra jelentkezett, megengedték az önkéntes zászlóaljak felállítását, s azt, hogy oligarchák pénzeljék, szereljék fel őket, hogy finoman fogalmazva is „gyanús” alakok álljanak az élükre. Olyannyira, nem zavarta a politikai vezetést, hogy az őszi parlamenti választáson szinte versengtek a pártok: ki tud több harctéri hazafit megnyerni listájára, így állt össze Európa leginkább militarizált parlamentje, ahol a harcedzett, a törvényhozás rejtelmeihez nyilván hozzá sem szagoló emberek azóta is jobb esetben vagy unatkoznak, vagy arra felé sem néznek, de leginkább a háború mellett „érdekérvényesítenek”.

Másodjára követtek el fatális hibát a hatalmon lévők, de ez már bizonyos fokig az elsőből következett. A sorozat ugyebár még a Majdanon kezdődött, amikor a mostani vezető – akkor még ellenzéki – erők első alkalommal borultak össze az orosz propagandagépezet által első perctől fasisztának nevezett, de mindenképpen szélsőjobboldali erőkkel: először a Szvobodával, majd a zavargásokat kirobbantó, már akkor (még ha nem is a mai arzenálhoz mérhető) fegyverzettel rendelkező Jobb Szektorral. A Szvobodát még az átmeneti kormányba is bevették, az őszi választások után felálló kormányzat pedig szalonképes partnerként kezelte, belügyminisztériumi tanácsadónak nevezve ki Dmitrij Jarost, a Jobb Szektor egyéni mandátumot szerzett vezetőjét.

Ami ezután követezett, abban már semmi meglepő nem volt, és a hatalom egyre inkább saját csapdájában vergődött. Először a nemzetközi jogvédők kezdték szóvá tenni, hogy az önkéntes csapatok rémtetteket, háborús és emberiség elleni bűncselekményeket követnek el a fronton, de a kijevi kommunikációs propagandában, amely elsősorban a hazafias érzelmekre próbált hatni, nem fért bele a beismerés, hogy a saját oldalon is vannak hibák-bűnök, hogy Donyeckben és Luhanszkban nem csupa ukrán angyal harcol az orosz ördögökkel.

A minszki fegyverszüneti egyezmény után kezdett igazán kényes helyzetbe kerülni a Porosenko-Jacenyuk tandem, amikor az önkéntesek jó része nyíltan megtagadta a fegyverletételt. Próbálkoztak ugyan szép szóval és kevésbé széppel, a legemlékezetesebb az volt, amikor az engedetlen, harci kedvtől fűtött Jobb Szektor táborát egyszer már körbevette az ukrán hadsereg, de drasztikus lépésre csak nem szánták el magukat. Végül azt kommunikálták, hogy gyakorlatról, egyszerű szimulációról volt szó, nem pedig bármiféle konfliktusról a hivatalos hadvezetés és Jaros erői között...

Idő kérdése volt, hogy mikor robban az időzített bomba. Ez végül július 11-én Munkácson következett be. A minszki fegyverszünet aláírása, február 12-e óta eltelt fél évben a bulvár hírekben elszórtan egyre gyakrabban lehetett olvasni benzinkutak, boltok stb. elleni fegyveres támadásról, nők ellen fegyveresek által elkövetett erőszakról. A statisztikák – bár vélhetően átestek némi kozmetikázáson – azt mutatják, hogy az utóbbi időben tízszeresére emelkedett a háborús övezeten kívül elkövetett fegyveres bűncselekmények száma. Szaporodott azon híradások aránya is, amelyek arról szóltak, hogy talpig felfegyverzett, terep/katonaruhás férfiak masíroznak félelmet keltve frontról származó terepjárókkal, fegyverekkel a fronttól igencsak távol eső településeken. És ezek a terepjárók, ezek az emberek és fegyverek nyugodtan, senki és semmi által nem akadályozva jöhettek-mehettek az egész országban. A hatalom a könnyebb utat választotta, szemet hunyt, nyilván azért, mert a fegyverszüneti egyezményben tett vállalásai ellenére lélekben még nem zárta le a keleti háborút, s nem kívánta maga ellen fordítani háborús szövetségeseit.

Az is a hatalom tétovázást jelzi, hogy Porosenkonak öt nap kellett ahhoz, hogy kiszálljon a helyszínre. Tegnap végül megérkezett Kárpátaljára. Fejek hulltak, gyakorlatilag az egész közigazgatást lecserélte, a régiek helyébe egyenesen a keménykezű luhanszki kormányzót és a donyecki rendőrfőnököt ültette. Kemény elnöki, belügyminiszteri ígéretek hangzottak el Ungváron és Munkácson a csempészbandák felszámolásáról, a fegyveres csapatok lefegyverzéséről. Semmi önkritika, a csokoládékirály úgy beszélt felháborodottan arról, hogy Ukrajna tele van fegyverekkel, hogy fegyveres bandák mászkálnak szabadon az országban, mintha neki, nekik ebben az égvilágon semmi felelőssége nem lenne.

Márpedig van, mindenekelőtt az, hogy rosszul választott szövetségest, hogy szemet hunyt afölött például, hogy tavaly május elején Odesszában „hazafiak” eleven égették meg a szakszervezetek házába bemenekülő „terroristákat”/szeparatistákat. (Az elkövetők felelősségrevonásáról mindmáig nem hallani). Szemet hunyt afölött, hogy önkéntes zászlóaljak nyíltan náci jelképeket használnak, s nyilván e szellemiséget is követik.

Porosenko jobb sorsra érdemes, ténylegesen nyitott, európai elkötelezettségű politikus. (Legalábbis annak tűnik.) Ha képes lesz túltenni magát „a cél szentesíti az eszközt” téves alapállásán, ha eszébe jut az is, hogy „madarat tolláról…”, s rendet tesz nemcsak ellenségei, ellenfelei, hanem szövetségesei között is, akkor túlélheti. És akár nagy lehet, nevéhez fűződhet Ukrajna pacifikálása és európai útra terelése. Egyelőre a neve mellett csak a háború, a káosz és az országot egyre inkább eluraló korrupció áll, annak ellenére, hogy talán a független Ukrajna eddigi legígéretesebb politikusa.

Ha nem sikerül neki, vagy ha meg sem próbálja, akkor majd egyre gyakrabban olvashatja az olyan nyugati címlapokat, mint a tegnapelőtti Times, amely fejléc alatt hozta, hogy „Kijev a saját fasiszta csapataival kénytelen viaskodni”, és nyilván szembe kell néznie a szélsőségesek által rég ígérgetett újabb, immár véresebb Majdannal. Ami nyilván a nyugati támogatás elvesztéséhez vezet(het).