Úgy hozta az alkalom és egy visszautasíthatatlan felkérés, hogy fiatal román vállalkozókkal kellett összeműködni egy város márkázása kapcsán. Elvicceltük, hogy a márkázást nemzetközi vándorszóval brandnek (ejtve: brend) mondják, ám sokkal jobb lenne brandyt inni, ami a konyak álneve. Mindkettő az égés, égetett szóból származik, de a míg egyik afféle tulajdonjelző, a másiktól kellemesen be lehet zsongani. (Sejtem, hogy a brand tulajdonképpen a billog jelentésű szóból hajtott ki, vagyis olyan jelből, amit a régi angolok tüzes vassal sütöttek állataikra, jelezve a birtoklásukat.)

A fiatalemberek lázasan keresik a várost, melynek lakói, de csak a város hivatalos nyelvén beszélnek (s az angolt, hihi, megsüthetik a márkajelek felfedezésében és feltérképezésben, ugyanis a székelyek a történelmi múltban az istennek sem írtak, okleveleztek, leveleztek egymás között angolul, vonakodtak más nyelven feljegyezni krónikát, életutat, pletykát, végrendeletet, nem társalogtak, káromkodtak angolul saját honukban, de még mai hivatalosul sem), nos hőseink kutatnak, szaladnak meghatározó jelképek után, mely a várost egyedivé teszik a világot globális faluvá összegyúró nyomás-dagasztás dacára. Végtére is dicséretes, mondatja velem és bennem egy konzervatív hajlam. Ugyanaz, amely félti a civilizációt, az európait a nem európai erőszaktól.)

És még ezen a kiváló, általunk elfogadott, istenített, féltett eurocentrikus kultúrán és anyagi műveltségen belül is óriásiak a különbségek az azonos/hasonló/rokonítható keretek vagy fejlődési irányzatok ellenére. Itt mindjárt generációs különbségekbe ütközünk. Ha én belépek egy nyilvános helyiségbe, rögtön idegesíteni kezd az a rohadtul egyhangú, rossz és nyúlós zene, amivel a vendégek ideg- és hallórendszerét feltöltik. Ha tehetem, megkérem a tulajt, pincért, húzza le a zenét. Bezzeg, ahol a hatvanas-hetvenes évek szerintem minőségi zenéjét nyomatják (vagy csak diszkréten töltögetik belénk jóféle brandy mellett), oda szívesen ülök be, míg a nálam fiatalabb valami trendibbet kér, vagy kérés nélkül átvált egy agresszívebb sávra, ha teheti.

Viszont a másik eset, amelyért végső soron gép elé ültem – a szöveg nem szól a görög válságról, sem a menekültekről közvetlen módon, áttételesen természetesen lehetne találni a kapcsolódásokat, tudatalatti rugókat és ütőket –, annak kiváltója Misztótfalusi Kis Miklós. Igen, a 17 és 18. század fordulóján élt kiváló nyomdász és betűmetsző, bibliajavító értelmiségi, akit a hazai kisszerűség, irigység, a pöffeszkedő és gőgös butaság, a tekintélyféltés és az erdélyi tehetetlenség húzott le, kergette a halálba.

A mondott IT fiúk felfedezték egy partinás könyvtárban M. Tótfalusi Kis Miklós elegáns és ma is modernnek ható betűit, melyeket a Janszoon (Jansonius) nyomda számára metszett, és amelyeket mai is használnak szerte világon, ahol még latin betűkkel nyomtatnak. Hallottak a nyomdász sorsáról is, arról, hogy a németalföldi sikerek után – holott erős marasztalásban volt része – hazatért oda, ahol nem akarták megérteni, nem tudták elfogadni azt, aki többet tudott a professzoroknál. Miért jött haza? – kérdezte egyikőjük A másik meg hozzátette, ha én lettem volna ilyen helyzetben soha nem jöttem volna haza.

Meglepett a kitörés. Számomra, aki az erdélyi/egyetemes magyar kultúrában nőttem fel, találtam meg identitásomat, egész életemben itt dolgoztam értelmiségiként, magától értetődő volt M. Tótfalusi Kis Miklós elhatározása. A visszatérés nem volt futó hóbort. Ezt követelte a peregrináció törvénye. Nem akart a kudarc után sem innen újra elmenni, megszökni. Pedig, lehet, hogy volt választása. Lett még volna kevés tőkéje, amellyel eljutott Európa rakottabb tájaira, ahol két kézzel kapnak utána. Maradni akart, mert tagja volt egy közösségnek, amely feltekintett rá, amelyből kilépett és ahová vissza tudott volna illeszkedni. Tagja, híve volt egy protestáns egyháznak, egy protestáns munkaetika foglya volt, amely a helytállásra felelősségvállalásra, munkára tanít. Visszatért, mert ez volt a menlevelébe írva, mert megbíztak benne, mert megbízatást kapott, amikor elindult Hollandiába, és a bizalmat vissza kellett fizetni azzal, amit hozott. Az ösztöndíjért, amivel több lett tudásban, mesterségben, de nem tartotta magát különbnek, félistennek, csak talentumos szolgálónak. Volt munkája.

Hiába magyaráztam ezeket az érveket. Ezt nem tudta átérezni. Ő holnap – ha tehetné – Angliában menne a cybertérben konyakozni, holnapután Honkongban bulizna tizenkét órás szemrongáló számítógépes munka után. Még nem indult el, de hamarosan összekeveredik a menekültekkel és gyorsan kiválik belőlük, mert a 21. századból jön korszerű tudással, egy európai országból, nem a törzsek süllyesztőjéből.

Nem menekül, csak a haza fogalmától, a kötelességtől – holott Erdélyben és már a márkázott városban is többséginek született.