A románok (és nemcsak) országa, mint az Unió fegyelmezett tagja, egyetlen ellenkező gesztus és mukk nélkül vállalta, hogy háromezer menekültet fogad be. Arról nem volt szó, tudomásunk szerint legalábbis, hogy miként és főleg hol helyezi el őket. Arról sem, hogy miféle népek jönnek majd a hon földjére idegenül és gyanúperrel élve. Mert hát minden idegen környezet, amíg befogadókészségét nem nyilvánítja ki egyértelműen és huzamosan, védekezésre készteti az államilag letelepítettet. Aki ráadásul nem beszéli az ország vagy egyetlen itt éldegélő kisebbségének nyelvét sem, aki nem ismerős az itteniek életformájával, -vitelével, ételeivel, szokásaival vagy hivatalainak régtől meggyökerezett packázásaival és közönségmegvető gyakorlatával.

A befogadottat a kormányzat szándékai szerint nem engedik továbbmenni Nyugat-Európa felé, elvégre azért osztották szét a már bentlévő állományt, hogy ne terhelje túl a nagy és gazdag államok amúgy is próbára tett teherbíró képességét. Háromezer menekült – vélik az osztóbírák – meg sem kottyan egy olyan országnak, mint Románia. Elvész a sokaság között. Meg különben is nagyjából ennyien távoznak havonta új élet reményében innen. Ezek helyére pótlólag küldetnek. Vehetnők humanitárius és demográfiai segélynek is.

Arról sincsen szó, meddig maradnak, mitől függ itt tartózkodásuk időtartama. Valószínűleg ez a világpolitikai erőviszonyok alakulásának függvénye, és például amilyen ütemben folyik az iszlám állam elleni küzdelem, hosszú időre berendezkedhetnek mifelénk. A világhatalmak cinizmusa tartja életben az ISIS-t, amelyre afféle szabályozó szervként tekintenek titokban a nem érintettek.

Ismerve a román kormányzatok homogenizálási szándékait – amelyekkel nem hagytak fel, csupán nem annyira nyilvánvaló, illetve a módszerek lettek kifinomultabbak –, talán éppen a nemzetiségi vidékekre telepítik őket szétszórva, szétcsoportozva. Az afgánok, mondjuk, kerüljenek Csíkba, a szírek Háromszékre, a koszovárok Gyegyóba vagy Vásárhelyre, az irakiak a Nyárád völgyébe vagy Bihar megye és Szatmár magyar-sváb-szlovák falvaiba. Vállalva annak kockázatát, hogy egyesek leszakadnak, horribile dictu elmagyarosodnak, a megyei hatóságok – hogy a EU és Bukarest kedvére tegyenek – mindent megadnak nekik: nyelviskolát, munkát, óvodát, iskolát, kultúrházat, kórházat románul, ezzel is növelve az uralkodó nemzet felé történő arányeltolódást helyi szinteken.

Az is elhangzott már, és van benne némi igazság – hogy a helyi közösségek szúrós szemmel fognak a jövevényekre tekinteni különösen akkor, ha olyan kedvező hátszéllel/támogatással indulnak majd, amilyennel a helyi közösségek aligha rendelkeztek valaha is.

És az sem közömbös, hogy fel lehet-e állítani valamiféle egyenleget szakképzettség tekintetében azok között, akik elmennek munkát keresni a honiak közül és azok között, akik itt letelepednek. Az említett cinizmus odáig terjed, hogy Nyugat kiválasztja a számára értékes és képzettebb munkaerőt, meghagyva nekünk azokat, akik a faeke és a csiszolt kőkorszak szintjén végzik a föld művelését, akik számára a tél elviselhetetlenül hideg, és varázslatokkal gyógyítanak, babonák és férgek között érzik otthon magukat.

A kép túlzó – de ha még hozzátesszük, hogy Ponta mester a meggyógyított térdkalácsa miatt érzett hálájában a törököknek azt ígérte, hogy Bukarestben felépítik Európa legnagyobb mecsetét és egy medreszt, főiskolát is telepítenek mellé hatezer muzulmán diák számára, máris fényes perspektíva elé nézünk. A letelepítettek bővebb jogokat követelnek majd, hisz erre lehetőséget ad az EU alapokmánya.

Az elhagyott szász falvakban erős konkurencia körvonalazódik a jövőben, hogy a gótikus lutheránus templomokat ortodox katedrálissá vagy mecsetté építsék át. És ha folytatódik a szíriai, afgán, iraki, nigériai, szudáni válság, akkor lehet, ez az irányzat fog győzni. És az osztálytermek faláról majd eltűnnek a súlyos bizánci keresztek, mert sérti a befogadottak önérzetét. Az ingyenélés csöppet sem.