A talapzat repedéseit már nehezen lehet betömni kapkodó és időnként ellentmondó nyilatkozatokkal: alapjaiban recseg-ropog a kormánykoalíció. Oprea tábornok fantompártjának fokozatos elszakadási hadművelete csak részlet ebben a képletben. Fontos részlet, de nem magyarázza a válságot, amelybe a hatalmon levő szocdemek és partnereik napról napra egyre inkább belesüppednek.

Az első jel tavaly novemberben mutatkozott, amikor a pártban palotaforradalom szaga terjengett, közvetlenül az elvesztett elnökválasztás után. Az akkori elégedetlenkedők egy részét sikerült kitoloncolni, másik részüket megfenyegetni vagy friss ígéretekkel (újra)lojalizálni. Az elemzők gyors bomlást vizionáltak és azt, hogy Victor Ponta ugyan túléli az első sokkot, de nem tudja megvédeni pozícióit, legfeljebb a telet, ha átvészeli. A tél, az idő úgy általában, a kormányfő javára játszott, és Ponta túlélte Iohannis mandátumának első száz napját, sőt első félévét. Figyelemre méltó teljesítmény, amely megint visszaigazolta: plágiumügye, notórius lódításai, pökhendisége dacára Ponta jól játszott az egyre szűkülő térben. Kormánya halomra tűzte napirendre és hagyta jóvá a népszerűbbnél népszerűbb döntéseket, a gazdaság (egyes) makroadatai hurráoptimista hátteret szolgáltattak mindehhez, és az ellenzék sem sziporkázott ötletdús, jól csomagolt kontestálásokkal.

Több jel is utal arra, hogy a fordulat az igazságszolgáltatás irányából érkezett: Dragneát kilőtték, Vâlcovot, Şovát, Mazărét, Nicuşor Constantinescut, Nechitát is találat érte, maga Victor Ponta pedig egy adott pillanatban úgy nézett ki, mint a komikusra fogott westernekben az a hős, akinek a kontűrjét golyónyomok „rajzolták” ki. És jött a találat – nevezzük térdlövésnek –, amitől szereplőnk szisszenve húzodott vissza a sztambuli kórházfalak közé, hogy némi egérutat nyerjen, szusszanjon egyet, miközben tölténytárát újratömködi.

A látványos nyilatkozatpárbajok, a fordulatok és leleplezések, adok-kapok szinten zajló médiacsörték közben a baloldal bázisa elbizonytalanodott. Lehet a szocdemek támogatottságának meredek lejtmenetét a tavalyi elnökválasztási kudarcra, a mindenkori kormányzás eróziójára, pártbeli hiteles vezéregyéniségek hiányára visszavezetni, mindez csak bizonyos mértékig nyújt érveket. A gondok vélhetően sokkal mélyebben gyökereznek, súlyosabbak, merthogy strukturálisak: az Iliescut és Năstasét csúcsra juttató tábor kiöregedett – biológiailag és ideológiailag egyaránt. (Szordínósan megjegyzendő: a régi vágású szocdemeknek a negyvenes évek végén az új munkáspártba való bekényszergetése óta Romániában nehéz a szó klasszikus értelmében vett baloldali értékekről/értékrendről és attitűdről beszélni.) Nem proletárdüh és értelmiségellenesség a mozgatóereje, sokkal heterogénebb, és ezért jóval képlékenyebb, mint két-másfél évtizede. Aránylag kevés köztük a fiatal, és ők is csak a demonstrációkon, nyári egyetemeken hallatják hangjukat, mozgalmár szerepük kimondottan kampány-jellegű.

A politológusok és szociológusok már tavaly novemberben felkapták a fejüket, amikor jellegzetesen szocdem fellegvárakban a második fordulóban masszív ellenzéki szavazatarányok jelentek meg, a bevehetetlennek hitt Moldova több pontján áttörésről cikkeztek. A szétzilált és atomizálódásra kárhoztatott agrárium, a leépült ipari centrumok dolgozó népének keble már nem dobban nagyobbat a munkásmajális vagy  a termésünnep ritmusára, de a csordultig telt pártlogós választási szatyrokra sem reagál az eddig megszokott vehemenciával.

Újra kell fogalmazni a baloldaliságot, a szolidaritást, az esélyegyenlőséget és az érdekvédelmet, amennyiben a most baloldalnak tartott  tábor nem csak megúszni, hanem jó eséllyel túl is szeretné élni jelenlegi válságát. Ehhez háttérmunkára, vitaplatformokra, középtávú tervezésre és még több időre van szükség.

Időből pedig egyre kevesebb maradt: mint a sokszintű videojátékoknál, ha a pályát nem tudod teljesíteni és a bal alsó sarokban vészesen fogynak a másodpercek – olyan ez most, csak élesben. És a gémóver után nem lehet  rögvest újra entert nyomni.