Szülő vagyok és tanár, de csak az első minőségemben gyakorló. Pedagógusi tapasztalatom egyetlen évharmadra korlátozódik, amit az akkori szovjet határ szomszédságában gyűjtöttem, úgy, hogy osztályfőnök nem voltam. Így nyilván elsősorban, vagy inkább kizárólagosan, csak a szülő szól belőlem.

A Szent Anna-tónál történt múlt heti tragédia kapcsán első reakcióm az volt, hogy érintett szülőként megölném az osztályfőnököt. Ez nyilván nem hozná vissza az elvesztett gyermeket, de az is elképesztő, hogy egy ilyen méretű tragédiának ne legyen felelőse, hogy egy tizennégy éves gyermek halála miatt senkit se vonjanak felelősségre. Pedig nem fognak, előre borítékolhatóan valami olyasmi végkifejlete lesz, mint annak a szegedi idegsebészeten történt 2004-es fatális tévedésnek, amikor meghalt az idős férfi, akinek a koponyáját tévedésből egy másik betegé helyett nyitották fel. Abban az esetben is három és fél éves ügyészségi-bírósági eljárás után bűnösnek és felelősnek találták a beteghordót és a betegápolót, a két orvost – akik a konkrét műtéteket elvégezték a felcserélt betegeken, úgy, hogy vélhetően az arcukra sem pillantottak, hiszen nem vették észre, hogy nem a saját betegük fekszik a műtőasztalon – felmentette, egyiküket bizonyítottság hiányában.

A betegcsere perében ítélethirdetésekor a büntetőtanács elnöke úgy indokolta a döntést, hogy „lehet, hogy másoknak is a vádlottak padján kellene ülniük, de a bíróság vádhoz kötött, a Szegedi Városi Ügyészség pedig ezt a négy személyt vádolta meg”.

A magyarországi Alsónémediből Erdélybe látogató osztály nyilván nem maga találta ki a programot, arra legfeljebb rábólintott, hogy a Szent Anna-tóhoz is ellátogassanak. Ám a gyönyörű, de egy – pontosabban sok – tinédzser lurkó számára veszélyes, jéghideg vízű tóba június elején beengedni a gyerekeket már önmagában felelőtlenség, de úgy beengedni őket, hogy csak a buszon tűnjön fel egyikük hiánya, az már vérlázító pedagógusi hiba. Több mint hiba, bűn.

A tegnap kiadott előzetes kórbonctani jelentés azt igazolta, hogy a gyermek belefulladt a tóba. Nem vagyok a vízbefulladás szakértője, csak sok Helyszínelőket láttam, de kissé hihetetlenül hangzik, hogy valaki több pedagógus árgusan vigyázó szeme előtt úgy tudjon vízbe fulladni, hogy az senkinek se tűnjön fel.

Nem, ez a tragédia nem volt elkerülhetetlen, nem egy véletlenül épp arra száguldó autó okozott halálos balesetet, hanem a figyelmetlenség. És minden bizonnyal nem is foglalkoztam volna a kérdéssel, ha a nagyáruház pénztára előtti sorban történetesen nem hallom meg, hogy erről beszélgetnek, és a „jaj, szegények” nem az áldozat szüleinek, még nem is osztálytársainak szól, hanem a szegény tanároknak, akikre „isten tudja milyen és mennyi meghurcoltatás vár”.

Minden szülő nagy valószínűséggel szembesült már a dilemmával, hogy kis- vagy épp cseperedő gyermekét elengedje-e osztálykirándulásra, nyári táborba, felmerült benne, hogy mennyire lehet biztonságos egy erdei iskola, egy balatoni vagy tengeri nyári tábor. De elengedtük és elengedjük gyermekeinket, mert mi mást tehetnénk, nem tarthatjuk őket üvegbura alatt, s eleve feltételezzük, hogy a felügyeletet vállaló tanár komolyan veszi azt, hogy gyermekeink életét, biztonságát szószerint a kezébe helyezzük, amikor felültetjük őket melléje a buszra, vonatra, repülőre.

Nem vagyok bosszúálló természet, a felnégyelni vagy szemet szemért híve sem, ám a Szent Anna-tónál történt tragédia elsőként mégis a bosszúcsengőket szólaltatja meg bennem. És a kételyt, hogy valaha valaki is ténylegesen felelni fog ezért. A csíkszeredai ügyészség ugyan vizsgálja, hogy felmerül-e a pedagógusok büntetőjogi felelőssége, hogy történt-e bűncselekmény vagy gondatlanságból elkövetett gyilkosság, de gyanúsított még nincs. S ha netalán mégis lesz, nem kizárt, hogy a buszsofőr lesz az vagy a biztonsági őr a kordonnál, ahonnan már csak gyalog mehetett a csapat.

Hét felügyelő tanár kísérte a harminchét fős csoportot, ennek elméletileg elégnek kellett volna lennie, ha tényleg úgy történnek a dolgok, ahogy a tanárok elmondták. Ők a Blikknek nyilatkozva cáfolták, hogy csak egyetlen felnőtt lett volna a gyerekekkel: „Ketten a sekély vízben álltak az iskolásokkal, a többiek a parton sétálva vagy a mólón állva nézték a fürdőzőket. A nagypapaként velünk utazó felnőtt úszott a parttól a legtávolabb, a gyerekektől balra eső, mélyebb részen, de még hallótávolságon belül" – mondták a tanárok.

Az egyik alsónémedi szülő viszont a maszol honlapjára a következőket írta: „Sajnos, ami az iskola közleményében van, teljesen ellentmond annak, amit a harminc diák mond! Ugyanis egyetlen egy pedagógus sem volt a vízben! Sem a tragédia előtt, sem utána! Amint megtudták, hogy elveszett egy társuk, két kiskorú gyermek azonnal a vízbe ment keresni, de a pedagógusok akkor sem mentek, csak a partról irányították a gyermekeket! A többi gyerek az erdő szélén keresték a fiút, remélve, hogy csak elkószált!

A pedagógusok tehát újabb két gyermek életét veszélyeztették azzal, hogy beengedték a kiskorúakat a vízbe, társuk után! Sajnos ezeket azért tudom ennyire, mert az én fiam is a csoporttal volt! Szörnyű tragédia történt, ami elkerülhető lett volna! A kirándulásuk programjában nem is szerepelt a Szent Anna-tó meglátogatása! Mi, Alsónémedi szülők erről egyáltalán nem is tudtunk! A tragédián túl, nekünk szülőknek és gyerekeknek az a legszomorúbb, hogy a főszervező pedagógus azóta is azt mondja, hogy ő nem tehet semmiről!!!!” – ezt írta az anyuka, majd azzal fejezte be bejegyzését, hogy „Köszönöm, hogy végigolvasta!”

Ebben a köszönetben minden benne van – a reménytelenség, a kiszolgáltatottság. Az, hogy a jövő évi kirándulásra is el kell engedni a gyermeket, és vélhetően ugyanazok a tanárok fogják kísérni.