Kolozsvárról: Janovics Jenõ vagy Kertész Mihály, ha a Mátyástól kölcsönkért álgúnyában bejárta volna a várost, most elégedetten adhatná le a ruhatárnál a köpenyt-föveget. Fesztivál és helyszíne ritkán ötvözõdik (hangolódik) ennyire egymásba, mint a TIFF és a Kincses; talán – az idõ-térbeli közelség miatt is – a szebeni nemzetközi színházi sereglés, nyugati szomszédunknál a Mûvészetek Völgye fogható ehhez. Gondolom mindezt fogadott lokálpatriótaként, ugyanakkor a páholyból szemlélõdõ elfogulatlanságával. Idén ugyanis, egyéb elfoglaltság okán, azonnal továbbadtam a féltucat meghívót, és csak apró snitteket láttam a filmkavalkád körüli zsongásból.

Most kezdem érteni, miért fordulhatott elõ, hogy a TIFF-et egy adott pillanatban (a szponzorokra gyakorolt nyomással!) megpróbálták délre kényszeríteni, úgymond BIFF-esíteni: pedig akkor még nem érte el mostani kiérlelt, artikulált formáját. A dolog nyitja nem csak a(z egyre profibb) szervezésben rejlik. Jelzésértékû, hogy a TIFF lendületét és hangulatát szavatoló önkéntesek elõválogatás után kerültek be a fesztiválcsapatba. Csak részben szolgál magyarázatként, hogy a város (és környéke) négy filmszínháza mellett további tizennyolc helyszínen kínált teret a vetítéseknek. A helyi elöljárók jó ideje felismerték, hogy ajándék a számukra olcsó promóciós felület, de végképp nem ettõl sikeres a TIFF.

Mihai Chirilov felszabadult fanatizmusa, Tudor Giurgiu lobbikészsége nélkül nem lett volna intézménnyé izmosodó nemzetközi filmszemle mindabból, amit tizennégy esztendõvel ezelõtt orcátlanul szerény büdzsébõl kigondoltak a kezdeményezõk. A sikeres kultúrbrókerrõl, ha nem egyéb, tanfilmet lehetne forgatni: mintegy másfél évtized „nyersanyagából” nem is akármilyet. Fesztiválok klasszikus betegsége, hogy idõ elteltével, ha már jegyzik õket, beragadnak, nem képesek megújítani magukat, friss szemléletet, látószöget új súlypontokat felmutatni. Ezt eddig elkerülte a kolozsvári megamúvis parádé.

Chirilov vallja be egy frissen közölt interjúban, hogy közvetlenül a zárógála után veszi a batyuját, és körbefutkos mindenféle egyéb fesztiválokat a következõ TIFF-kiadásra becserkészendõ alkotások nyomában. Hogy van olyan napja, amikor tucatnyi képírást néz meg, és közben kedvenc tévésorozatával „öblíti ki” a szemét.

Biztosra veszem, hogy a bennfentesek meg tudnák mondani, melyik volt kicsit lentebb, és melyik kiadás ugrott az átlag fölé, de az intervallum így is szûknek tûnik, és egészében a skála felsõ szakaszában kezdõdik. A TIFF erõssége a változatos és ötletes kísérõrendezvények gerezdje, de fõleg az a tény, hogy nem éri be a pusztán élményszolgáltató funkcióval; egyben (inter)aktív mûhely is: középiskolások, színinövendékek, filmespalánták, pályakezdõ színészek oázisa, hogy a szakma szélfútta, rideg terepén teprenkedõk feltöltõdjenek, újabb kalandra ajzottan búcsúzzanak a Felekrõl visszatekintve, a mihamarabbi visszatérés tervével a retina mögött.

Hogy mikor lesz Kolozsvár az inkább tehetségébõl, mint koherens – tehát államilag felvállalt és támogatott – stratégiájából építkezõ hazai filmipar teljes (m)értékû fõvárosa, ezt a sci-fi szekcióban pergõ filmek közé beválogatott mozi tudná sejtetni: hogy stúdiók, valódi és állandósult gyártásra szabott kapacitások telephelye legyen újra, mint a hõskorban. Évszázad múltával zárulna a kör, bár Janovicsék ritmusát, a hat év alatt legyártott negyvennyolc filmet, aligha tudnánk tartani.