„Ha ti engem nem akartok, én mégis akarlak titeket.” A magyarországi olvasóknak nem sokat mond ez az idézet, annál inkább a romániai magyaroknak, hiszen valamennyiünk órarendjében ott szerepeltek a román irodalmi órák, amelyeken több éven keresztül elemezték, elemeztették Costache Negruzzi 1840-ben írt első történelmi elbeszélését, az Alexandru Lăpuşneanut. A románul nagyon is jól ismert mondatot nem irodalmi fordításból vettem át, mivel egy bizonyos Széll Gyula tollából, Megtiport ország címmel csupán egyetlen magyar átültetés létezik, még a múlt század ötvenes éveiből, azt pedig nem találtam. És az idézett mondat, kevésbé ismerősen, ugyancsak a saját fordításomban, így folytatódik : „... és ha ti nem szerettek, én akkor is szeretlek titeket és ott leszek, akár akarjátok, akár nem.”

Ezeket a a romániai magyarok számára jól ismert szavakat a magas fizetésért Budapestre kitelepedett fő-fő nemzetstratéga, egykori Magyar Polgári Párt elnök, Szász Jenő erdélyi gyöngyhalászata jutatta eszembe. Azaz: bár nem akarják követni a szórványban az általa előirányzott módszereket, ő valamiféle, a hétköznapi valóságtól elrugaszkodott nemzeti ideológia nevében nagyon is át akarja telepíteni a besztercei és medgyesi iskolásokat Székelyudvarhelyre, azaz a tömbbe, többször is elhúzva a felajánlott ösztöndíjak mézesmadzagját a gyermekek és szüleik orra előtt.

És ez még csak a kezdet, hiszen ha a Nemzetstratégiai Kutató Intézetben valami eldöntetett, azt meg is kell valósítani, legyen szó pénzről, fondorlatról, beépített emberekről és így tovább. Az igazság egyetlen ember, a Szász Jenő kezében van.

Mit számít, hogy a szórványban immár két évtizede küzdenek a magyar általános és középiskolákért – amikor sikerül létrehozni, akkor a gyöngyhalászok egész egyszerűen elvágják az utánpótlásukat. Mit számít, hogy a Szeben és Beszterce megyei pedagógusok tiltakoznak, mit számít, hogy az RMDSZ évek óta töri a fejét, hogyan lehetne megmenteni minél kisebb veszteség nélkül a szórvány és általában a kis települések iskoláit? És mit számít az, hogy a szórvány közösségek nagy-nagy erőfeszítések árán olyan Magyar Házakat hoztak létre, amelyeket sok szempontból éppen az iskolás gyermekek éltetnek? Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője, nemrég még az EMKE elnöke írja: „Nemzetstratégiai szempontból a szórvány kollégiumok mellett a Magyar Házak közel negyven épületet tartalmazó romániai láncolata hazai magyar közösségünk elmúlt huszonöt évének a legjelentősebb megvalósítása.”  Ugyancsak tőle származnak a következő sorok: „ A magyar közösségeink által, egyházi vagy civil kezdeményezéssel létrehozott szórvány oktatási és kulturális intézmények mentőövei lehetnek a hazai magyar társadalmunknak, és számtalan gyermeket, esetleg családokat is téríthetnek vissza az asszimiláció útjáról. (…) A szórvány kérdés ilyen kezelése sokkal hatásosabb és eredményesebb, mint az újabb és újabb elmélet gyártása a témában. (…) Nem is beszélve arról, hogy hányan vannak olyanok, akik jó politikai kapcsolataikat kihasználva, szimbolikus és kellőképpen mediatizált, bőséges pályázati pénzekkel is megspékelt (pót)cselekvéseikkel a szórványból akarnak megélni.”

A kilencvenes években, Magyarországon, jelentek meg olyan elméletek, miszerint ha már a jelenlegi határokon túli területek elvesztek, próbálják meg legalább az ott élő magyarokat úgymond kimenteni. Fontosabb az ember, mint a terület – nagyjából ez volt az a nemzeti ideológia, amely nem vette figyelembe az ember és szülőföldjének, mindennapi élete helyszínének, kialakult kapcsolatrendszerének, helyhez és nemzedékhez kötött történelmiségének jellemzőit, és a határon túli magyar közösségeket egész egyszerűen olyan statisztikai adatsoroknak tekintette, amelyekkel fel lehet tölteni Magyarország apadó lakosságát. Azóta ezek a nézetek alábbhagytak, de úgy látszik, nem teljesen, immár mifelénk próbálnak meg népességmozgatásokat gerjeszteni a szórványból a tömbbe, mondván, hogy a magyarok csak ott vannak és lesznek biztonságban.

Hamis a nézet és álságos a cselekvés. A bármiféle köntösbe bújtatott áttelepítések ember-, egyén-, család- és közösségellenesek. Hazai magyar társadalmunkban – mert van ilyen és ezt szeretnénk önállósítani – mi azt a földet lakjuk be, ahol elődeink éltek és utódaink élnek és élni fognak. Ha úgy tetszik – ez a megőrzött föld a miénk, amelyet nagy botorság lenne még jobban beszűkíteni. A gyöngyhalászatot ezért hagyjuk az óceánokra és ne tekintsük az embert bármiféle ideológia által mozgatható alanynak.

Szász Jenőt saját párttagsága, a romániai magyarság adott része nem akarta, ezért elment. De ő nagyon akar minket. Pedig jó lenne, ha munkája tárgyának mást választana. Valami szakmához közelit. Ha áttekint, ha erre jár, láthathatja, hogy példa akad szép számmal, hiszen a romániai magyarok leginkább a saját mesterségükből élnek meg.