A címet Ambrus Attila kollégám ihlette, aki nemrég Klaus Johannis államfő első száz napjáról írt „Száz nap, amely nem rengette meg a világot” címmel. Már akkor az jutott eszembe, hogy végül is szerencsések vagyunk, mert a nagy világrengések általában nem pozitív irányban szoktak megtörténni. Mint ahogy az ukrajnai forradalom, a Majdan eufóriája is hamar kilátástalan, Európa és talán az egész világ mindennapjait felforgató értelmetlen öldöklésbe, rombolásba és fenyegetésbe torkollt.

Az az egy év, amely a kelet-ukrajnai konfliktus kitörése óta telt el, bizony olyan év, olyan 365 nap volt, amely fenekestől felforgatta világunkat, alapjaiban megrengette hitünket arról, hogy Európa a béke szigete, az igazságosság fellegvára.

Én legalábbis úgy voltam a szomszédban dúló háború kitöréséig, hogy külpolitikai újságíróként nap mint nap értelmetlen fegyveres konfliktusokról írtam anélkül, hogy egyetlen pillanatig megfordult volna a fejemben, hogy ilyesmi nálunk, a civilizált és agyonszabályozott Európában is megtörténhet. Hittem mindezt annak ellenére, hogy történészként pontosan tudtam, mindkét világégés tőlünk indult el.

Mert azóta tényleg rendkívülit teljesített a vén kontinens, főleg annak nyugati fele. Nemcsak azzal, hogy hetven éve minden konfliktusát zöld asztalnál megoldotta, az Unió révén szövetségessé, partnerré, már-már barátokká tette az egykori ősellenségeket, képes volt közös nevezőt találni huszonnyolc ország érdekei és érdekellentétei között, hanem mindenekelőtt azzal, hogy olyan következetes és megbízható jog- és értékrendszert alakított ki, amely mindeddig visszatartotta Európát attól, hogy érdekei végképp elnyomják értékeit és meghirdetett alapelveit.

A délszláv háborúk idején ugyan európai államok is támogatták a fegyveres beavatkozást s részt vettek a NATO-bombázásban, de akkor – még ha a Szerbia-elleni légicsapások ellentétesek is voltak a nemzetközi joggal, mert az ENSZ BT jóváhagyása nélkül zajlottak, még ha ártatlanokat is sújtottak, mert tény, hogy sújtottak – legalább elmondható volt róla, hogy „helyes” lépés volt, mert a gyengébb fél védelmében, a népirtás megakadályozása érdekében történt. Srebenica után a világ és Európa nem nézhette ölbe tett kézzel, hogy immár Milosevic hadserege kezdjen etnikai tisztogatásba az albánok lakta országrészben, Nagy-Szerbia álma ürügyén.

De Kelet-Ukrajnában nem ez történik. Itt úgy összekuszálódtak az értékek és érdekek, hogy ember legyen a talpán, aki teljes bizonyossággal ki meri jelenteni, melyik a Jó és melyik a Rossz ebben a gyilkos testvérháborúban. Mégis Európa egyértelműen állást foglalt az egyik fél védelmében, amely bizonyos tekintetben, ha a nagy orosz testvérhez hasonlítjuk, akkor valóban a gyengébbik, védelemre szoruló fél. De ez nem a teljes valóság.

Nem azt kifogásolom, hogy a nemzetközi közösség gátat kíván emelni az orosz agresszió megállítására, hanem azt, hogy meg sem próbál fellépni a kijevi kisebbségellenes propaganda és agresszió ellen. Azt nehézményezem, hogy senki sem kifogásolta, amikor egy évvel ezelőtt, 2014. április 7-én terrorellenesnek nevezték el azt a hadműveletet, amely egy kisebbségi önállósodási mozgalom megfékezésére indult.

Európa nem emelt szót az ellen, hogy tankokkal vonul ki egy kormányzat saját lakossága ellen, amikor az még nem fogott fegyvert, csupán népszavazást követelt. Azt, hogy Európa nem emeli fel a szavát, amikor terroristának kiáltanak ki egy kisebbséget, amely a konfliktus első szakaszában egyáltalán nem viselkedett „terroristaként”, semmi mást nem tett, mint tettek a Majdan forradalmárai – közigazgatási épületeket foglalt el kérése nyomatékosításaként. Ma már Kelet-Ukrajnában Oroszország visel alig-alig álcázott háborút egy független állam ellen, de egy évvel ezelőtt még nem ez volt a helyzet. Akkor még csak orosz provokátorok jelentek meg a tömegben, ami nem hiszem, hogy elegendő indok lehet a hadsereg felvonultatására...

Most azt mondja Porosenko elnök, hogy akár népszavazásra is bocsátaná Ukrajna állami berendezkedésének és hivatalos nyelvének kérdését, mert meggyőződése szerint a túlnyomó többség, akár 90 százalék a jelenlegi állapot fenntartása mellett szavazna. Akkor meg miért folyt egy évig a véres háború, miért kellett több mint hatezer embernek meghalnia, közel kétmilliónak elhagynia otthonát, miért kell rommá lőtt településeken nyomorognia máig többmillió embernek? Egy éve épp a népszavazás, a krími forgatókönyv megakadályozása miatt vonultak ki a tankok a Donyec-medencébe. Azóta miért lett volna szimpatikusabb az ott élő orosz kisebbségnek és az oroszajkú, orosz kultúrájú ukránoknak, ha nyelvük nem lehet regionálisan hivatalos nyelv, ha Kijevből továbbra is egységes nemzetállamnak látszik a többnyelvű, több vallású, multietnikus ország?

Lehet, hogy túl naiv vagyok, de még mindig s mindenek ellenére hiszem, hogy Európa ebben a konfliktusban is előbb-utóbb visszatalál értékelvű önmagához, s amellett, hogy következetesen fellép a valóságtól egyre inkább elszakadó diktátor, a nagy orosz cár ámokfutása ellen, végre akkor is felemeli szavát, ha terroristának bélyegeznek egy nemzeti kisebbséget.