A napokban látott nyilvánosságot az a tavaly év végén készített Medián felmérés, amelynek adatai szerint Magyarországon egy év alatt 30 százalékról 37 százalékra emelkedett azok száma, akik nem szeretnék, hogy erdélyi magyar bevándorló költözzön a szomszédjába. A magyar média nem fordított különösebb figyelmet a jelenségnek, sőt, mondhatni, semmilyen figyelmet sem – a felmérés megmaradt az idegengyűlölet növekedését konstatáló hírérték szintjén.

S úgy gondolom, ezúttal talán igaza is van a magyar sajtónak: az erdélyiekkel szembeni ellenszenv növekedése nem valami új, önálló jelenség, hanem egyszerűen az általános frusztráció, másság- és idegenellesség szerves része. Annak a világ- és Nyugat-Európa-szerte tapasztalt bevándorlás- és másságellenesség, a jóléti sovinizmus modernkori megnyilvánulásának a magyarországi formája, amely a gazdasági válság kirobbanása óta fenekestől kezdi felborítani a hosszú évtizedeken át rögzült európai politikai viszonyokat és közhangulatot egyaránt.

Az erdélyi magyar sajtóban olvastam olyan megközelítést, miszerint  ez az eredmény „majdhogynem sokkoló és érthetetlen”, de többek között a kérdőív manipulatív voltának is betudható, annak, hogy a kérdésben eleve „erdélyi bevándorlóra” kérdeznek rá, valamint annak is, hogy Magyarországon „bizonyos (nemcsak szélsőjobbos és balos) körökben egyre nagyobb teret hódít a Fidesz-ellenesség, ha pedig gyűlölök valakit, akkor azt is utálom, akit ő szeret: ez esetben a határon túli magyarokat, akikhez egyébként sokan a kétharmad megnyerését társítják”, és benne van a magyarországi Fidesz-ellenes sajtó uszítása is.

Bizonyára mindebből bele lehet magyarázni dolgokat, de a valóság azért ennél sokkal árnyaltabb. És ezt annak a tizennégy éves tapasztalatnak a birtokában is állítom, amelyet erdélyi magyarként családostól Magyarországon élve szereztem.

Annyira naivak azért nem lehetünk, hogy azt higgyük, hogy bármiféle politikai lózung, mégha nemzetegyesítésnek is nevezik azt, hozzájárulhat egy szétfejlődő nemzet összetartozás-tudatának erősítéséhez. A szétfejlődés pedig tény, a történelem determinálta. Mindaddig, míg külön-külön országokban, más-más körülmények között élünk, más-más dolgok határozzák meg mindennapjainkat, jelenünket és jövőnket, addig önáltatás azt hinni, hogy ezt a determinációt alapvetően meg lehet változtatni, a szétfejlődést meg lehet fordítani. Lassítani talán igen, de visszafordítani jelen geopolitikai körülmények között nem. (Majd egyszer a ténylegesen határ nélküli közös Európában!)

Fájhat, ha bevándorlónak neveznek, de attól mi, erdélyi magyarok még valóban bevándorlók vagyunk Magyarországon. Nem a szülőföldünkre tértünk vissza, hiszen a szülőföldünk Erdély, más ország állampolgáraiként érkeztünk ide, s mi tagadás, általában gazdasági megfontolásból, egy jobb élet reményében. Persze vannak más indíttatások is (leginkább egészségügyiek), de azért már jó negyedszázada nem puszta életünket vagy identitásunkat mentjük például a Székelyföldről érkezve. „Gazdasági bevándorlóként” általában nem utcaseprésre, mezei vagy építkezési segédmunkára jelentkezünk, így igenis komoly versenytársai vagyunk a magyarországi munkakeresőknek, és azt, aki velünk szemben marad alul egy állásért való versenyben, egyáltalán nem vigasztalja erdélyi magyarságunk.

Ugyanakkor az sem titok, hogy nem új jelenségről van szó, románoztak bennünket a Fidesz-kormány és az újabban növekvő Fidesz-ellenesség előtt is kitartóan, a néhány százalékos pozitív vagy negatív kilengés általában csak a magyar társadalom általános hangulatát mutatja, nem valamiféle új trendet.

Mindezek ellenére az összes – korábbi és jelenlegi – erdélyi/határon túli magyarsággal kapcsolatos felmérés eredménye csalóka. A magyar társadalomban távolról sem akkora az irántunk tanúsított tényleges ellenszenv, mint amekkorának a számok mutatják. Ebben a kérdésben is működik a klasszikus „zsidók nélküli antiszemitizmus” jelensége. Vagy ha úgy tetszik az, amit otthon a románok esetében is megtapasztalhatunk – a román szomszéd lehet, hogy nagy általánosságban kifogásolja azt, hogy Erdélyben magyarok is élnek, hogy magyar képviselet működik stb., de velünk, a hús-vér magyar szomszéddal az égvilágán semmi baja, sőt nagyon is jó szomszéd, akár jó barát is. Ugyanez fordítva is igaz, Ionellel nekünk sincs általában bajunk, csak „a románokkal”.

Elmondhatom: tizennégy év alatt soha semmiféle megaláztatás, kirekesztés, megbélyegzés stb. nem ért sem engem, sem családom egyetlen tagját sem, beleértve kisiskolás gyermekeimet is. Sem Budapesten, sem vidéken, sem jobb-, sem baloldali körökben. Senki sem kezelt „nem magyarként”, másként, pedig soha nem takargattam származásom, és soha nem próbáltam répát mondani a murok helyett.

Viszont tényleg láttam olyant, hogy erdélyi család kis gyermeke sírva ment haza az iskolából, mert „románozták” osztálytársai. Igen, csakhogy az a kislány szegény nagyon kavarta a laskát a tésztával, a murkot a répával, s váltig állította. mert otthon így tanították, hogy ő erdélyi és nem romániai. Olyannal is találkoztam, nem egyszer, aki áttelepülve hirtelen katolikusabbnak akart tűnni a pápánál, magyarabbnak a legnagyobb magyarnál, ami érthető módon nem erősítette az erdélyiek kapcsán szerzett jó benyomásokat, így az általános, nem személyhez köthető „erdélyi szimpátiát „sem. De olyant soha nem tapasztaltam, hogy valakit vállalt identitással is kirekesszen vagy megbélyegezzenek.

Nem, a magyar társadalom, minden hibája ellenére, nem süllyedt ilyen mélyre. Amit sok erdélyi akár turistaként megtapasztal Magyarországon, az nem annyira másságunknak szól, hanem annak a mindmáig ki nem nőtt „úri gőgnek” a maradványa, amely történelmünket végigkísérte. A magyarországi általában lenézi a szomszédos népeket, sokan máig magasabb rendűnek hiszik magukat szomszédainknál, akiket valamiféle barbár, kulturálatlan tömegnek tekintenek. De lenézi a budapesti a vidékit is, a vidéki városi a falusit, s az „erdélyi szegény rokont” is. Nem gyűlölet az, amit mérnek a szociológusok, inkább ennek az úri gőgnek, a lenézésnek a bizonyítéka. Nem mintha ez sokkal jobban esne…

Amúgy meg, gondoljunk csak vissza azokra a felmérésekre, amelyek tavaly láttak napvilágot Erdélyben, s amelyek azt mutatták ki, hogy az erdélyi magyar közelebbinek érzi az erdélyi más nemzetiségű kisebbségeket, vagy a Kárpát-medence más államaiban ugyancsak kisebbségi sorsban élő magyarokat, mint az „anyaországiakat”. Vagy jusson eszünkbe, hogy az utóbbi években milyen mértékben terjedt Erdélyben és főképp Székelyföldön a „táposozás”…

Mi sem vagyunk különbek a Deákné vásznánál.

De nem is gondolom, hogy az a legfontosabb, hogy szeressük egymást. Azt hiszem, bőven elég lenne, ha megtanulnánk tisztelni a másikat hasonlóságával és másságával együtt. Többet érne, mint bármiféle jogszabályba foglalt kötelező összetartozás.