A) Ha egy arra érdemes férfiút – nyilvános ünnepség keretei között – kitüntetnek, attól elvárhatjuk, hogy sötét ruhát meg fehér inget vegyen magára és nyakkendőt kössön. Régebb ez így volt szokás. Úgy tűnik: a liberális szemléletű dumácskák korában ezt már a személyi szabadság megsértésének tekintik azok, akik még ilyen alkalmakkor is a hétköznapi gönceiket húzzák magukra. Március 15-én, az egyik díjkiosztó ünnepség végén nyilatkozott a magyar királyi tévének Pápai Gábor karikaturista: hétköznapi zakóban, nyakkendő nélkül, kékcsíkos ingben, fején a félviseltes simlis sapkájával. Visszatetsző volt.

B) Kultúrantropológusok a megmondhatói, mi a valódi háttere a következő szokásnak. Valami harminc évvel ezelőtt – gyári kollégákkal – temetésre mentünk egy mezőségi faluba. A sír mellett az elhunyt lánya olyan hisztériás rohamot produkált, hogy azt hittem: menten beleszökik a gödörbe. Visszatetsző volt. Megnyugtattak, hogy arrafelé ez a szokás, a hátramaradottak így fejezik ki (bizonygatják?) az eltávozott személy iránti szeretetüket.

C) Életem folyamán megszoktam, hogy a könyveket szakértő emberek gondozzák a ’kézirattól a kész kötetig’ tartó hosszú úton. Gondolom, másokban is felbuzognak az efféle elvárások, már csak azért is, mert a nyomdatechnika mai szintjén nem kerül nagy megerőltetésbe szép és jó könyvet nyomtatni.

Március 13-án, pénteken a röviden csak ’Bernády’-nak nevezett művelődési központba mentem, ahol igen kellemes könyvbemutatón vettem részt. A szerző: dr. Madaras Sándor; a kötet címe: Jó ételnek illatáról. A helyi Studium Kiadó gondozásában jelent meg, fényűző kivitelben: krétázott papír, színes fotók, kemény kötés – was gut und teuer. Utólag kiderült, hogy inkább teuer mint gut.

Az impresszum szerint a szerzői jogokat (copyright) a kiadó birtokolja. Ez azt jelenti, hogy a kiadó megvette a kéziratot és vállalta, hogy szép és jó könyvet tesz az olvasók asztalára. A szokásjog és az elvárások szerint ez így működik Gutenberg óta, emiatt aztán a szerződésben már nem is nagyon térnek ki rá. Nem láttam a szerződést, így tanácsot sem adhatok a szerzőnek: mekkora összegű kártérítést követeljen a kiadótól. („A kiadásért felel a Studium Kiadó igazgatója és a Studium Alapítvány Kuratóriumának alelnöke”.)

Rendes kiadónak hozzáértő munkatársi gárdája van, akik a gyengébb kéziratból is korrekt könyvet képesek kihozni. Esetünkben – a címnegyedív megfelelő helyén – felsorolják a szöveget gondozó hölgy, a tervező, a fényképész, a műszaki szerkesztő, valamint a felelős kiadó nevét. A szerkesztő neve nem ismeretes, de biztosan volt, mert két helyen is szerepel, bizalmas közléseit zárójelbe téve. 1) A majoránnáról közli, hogy a „szerkesztő kedvence” (30. p.); 2) a petrezselyemzöldről pedig elsuttogja, hogy „hatékonyabb, mint bármely antibiotikum” (32. p.).

Corrigendát kezdtem írni, de mihamar abbahagytam. Kétszáz oldalon ötvennél is több hiba van, ilyenkor csak egy új, javított kiadás menti meg a kiadó becsületét.

Példácskák (zárójelben az oldalszám és a helyes szöveg): fehérje alapanyag (12, fehérjeforrás); kék köves (12, kékköves); cukorrépacukor (19, répacukor); sparhert (20, sparhelt vagy sparherd); öt-hat éves (21, öt-hatéves); napraforgó olaj (21, napraforgóolaj); tepertyű (passim [több helyen], tepertő v. töpörtyű); noszoji (26, noszolyi); duórumbúza (28, durumbúza); zőldségek (32, zöldségek); távol-kelet (33, Távol-Kelet); az ételek izét (35, az ételek ízét); laktatos (passim, laktatós); fűrjtojás (72, fürjtojás); csiga orra (154, cuga orra) stb.

Két bácsi – stroganoff (141) és eszterházi (153) – pedig kikéri magának, hogy nemecsekként kezeljék őket.

*

Csokornyi válogatás az értelmi, szórendi valamint központozási hibák mezejéről.

„Amikor az olajos üveg után nyúlunk, gondoljuk meg, hogy csupán egy évszázada főzünk olajjal, de zsírral évezredek óta.” (21. p.) Hatezer éve a görög amfórákban bort és faolajat tároltak, nem disznózsírt – mondják a szakértők. Továbbá: báró Radvánszky Béla Az erdélyi fejedelem udvari szakácskönyve a 16. századból című munkából idézi a Borjú máj rántva faolajba, olasz módon c. receptet. [Régi magyar szakácskönyvek; mek.oszk.hu/08800/08864/pdf]

„A só mindig az élet alapanyaga volt.” (27) Vajon milyen más alapanyagai vannak még az életnek?

„A két nullás liszt az már pór [!], annál nem lehet finomabbra őrölni a magvakat.” (28) A magyaroknak sikerült, náluk 000-ás is van.

A kakukkfüvet „mások elegánsan oreganónak hívják”. (29/30) Rácz Gábor szerint a kakukkfű = vadcsombor; Romváry Vilmos szerint a szurokfű = Origanum vulgare; kakukkfű = Thymus serpillum.

A petrezselyemzöld „a petrezselymes újkrumpli tetejére mindig odakerül”. (32) Minek, ha már rajta van? (Vesd össze: az ’ö’ betűre nem kell két pont, mert már rajta van!)  

A spenót kapcsán kétszer is olvashatunk a tehénfos szottyantásának furcsaságairól (41/42. és 186. p.), azonos stílusban, némi eltéréssel (pl. „széjjel” helyett „szélyel”).

„A bödönbe félbe vágott fehér hagymát, darabolt zellert (…) karfiol, birsalma kerül.” (42) A mondat eleje nincs összhangban a végével.

A „desszertborok jégbe hűtve” fogyasztandók (54). Hm, én úgy tudom, hogy a tokaji borok azért nem tudtak betörni az amerikai piacra, mert a jenkik mindent jégkockával isznak, a szamorodni pedig szobahőmérsékleten adja ki az ízét.

A „szappanízű pereszkéről” (79) most hallottam először.

A legszebb axióma: „A lengyelek fűszálas vodkáját nem szeretni azt jelentette, hogy soha nem leszel majd erdélyi értelmiségi.” (48)

A legkisebb mennyiség: a franciák a konyakból „0,2 cl-t isznak” (49). Esetleg 0,2 dl-t, amely kereken 2 cl.

A legszebb dadogás: a ribizlibor „Vadak mellé, de desszertnek is elmegy, különleges, helyi specialitás. Jó jelölt lett volna a siculucidicumra.” – 1) Nem is specialitás, amelyik nem különleges. 2) Szegény siculicidium!

A legszebb tapaszok: „A starterek jellemzője a spanyol tapaszok, aminek se szeri se száma, annyi van.” (69) – Pl. ragtapasz, szépségtapasz.

A legszebb képzavar: „… úgy tekintették, hogy a hús java már ki van főve, ami maradt, az már csak olyan, mint a csomagolópapírra lényeg nélkül”. (93)

A legszebb szófejtés. – A tejberizs kapcsán szóba kerül a „koh” szó (178). „A szó valószínű, kolozsvári hochstadt–hostátiak, német elnevezéséből a kochenből származott. Így lett nálunk, magyaroknál koh.” – Helyesen „koch”-nak írják, magyar megfelelője a felfújt. A hóstátiak ártatlanok e témában, tekintve, hogy ők református magyarok.

„Egy pár szarvas hibát, ha elkerülünk, a flekkent magától is, biztosan jó lesz.” (134) – A szarvashibák nevében is állítom, hogy ez megcáfolhatatlan. Magától is.