A Minszk II. egyelőre kitart, Vlagyimir Vlagyimirovics Kim Dzsong Unos eltűnése véget ért, de felszusszanásnak nyoma sincs, folynak a találgatások a következő orosz lépést illetően. Főleg, ha a Nyemcov meggyilkolása miatti stresszt is Gubasov-Dadajevesen feloldja a Kreml.

Többen féltik Mariupolt, és joggal, hisz Debalcevo bevétele után az orosz gyártmányú, szakadár kezelőszemélyzetű Grad rakétasorozat-vetők szép számmal irányultak nem valamely szakadár proto-köztársaság felé, vagy épp az ukrán-orosz határ mögé, hanem Mariupol irányába. És igazuk lehet, amennyiben szó szerint veszik Zaharcsenkónak, a Donyecki Respublika szuperintendánsának az elszólását, amellyel Kijevet fenyegette, ha megsértené a tűzszünetet – miközben ő épp Debalcevot vívta. Megüzente, hogy amennyiben a Kijev nem nyugszik, Mariupol ellen indul, majd mindent harcba dobva Harkivnak fordul. Igaz, hogy Zaharcsenko elég sok mindent ígért már, elméletben lerohant ő már mindenkit, teljesítményét azonban csak az orosz segítőhajlandóság ritmusával illik mérni, és az is igaz, hogy e hadúrnak mintha nem lenne térképismerete, hisz Harkiv jó messze van az egyelőre még mindig kormányhű Mariupoltól... De tény, hogy a múlt év tán első nagy lázadó városának neve ismét előkerült.

Ez nem lehet véletlen. 2014 február-március-áprilisában komolyan úgy nézett ki, hogy a kelet-ukrajnai szakadárrészeknek három nagy urbánus pillérje lesz: Harkiv, Luhanszk és Donyeck, ám miután a harkivi anti-Majdan polgármestert az SBU kissé házi őrizetbe vette és pro-Kijevessé reformálta, a helyzet a városban mindenképpen a főváros javára billent.

A reformáláshoz adódott, hogy Hennagyij Kerneszt, Harkiv polgármesterét lövés érte, azóta se tisztázott körülmények között. Alvilági végrehajtás, de ki a megrendelő? Ki tudja, mindenesetre ez már csak hab a látszat-nyugodt tortán. Az orosz „anyanyelvű” Harkivban, a főtéri Lenin szoborból csak egy csizma maradt, lejjebb bontani talán nem merik, elvinni nincs vállalkozó kedve senkinek, az újjáépítést tán még korainak tartják; de a csizma-emlékmű jelzi, hogy Harkiv vár, kivár, és élénken figyeli mi történik a Moszkva-Luhanszk-Donyeck tengely hatására a (dél)keleti régiókkal.

Pontosítok: feszülten figyeli a saját feszültségeit is, hisz a múlt évtől egyre több jele van annak, hogy az ottani szakadár tevékenység nem tűnt el, csak búvópatakká lett a nehéz körülmények miatt, s annak is több jele, hogy az orosz segítség ide is beszivárog. A múlt év őszétől mindenesetre szinte menetrend szerint két-háromhetenként robbannak a pokolgépek, a hangulat cseppet sem rózsás ebben, az orosz határtól mindössze 50 kilométerre lévő nagyvárosban, ahonnan, az ukrán belügyminisztérium szerint csak az elmúlt hónapokban mintegy hétszáz pro-orosz szakadárt gyűjtöttek össze: harkivi „partizánokat”.

Nem akarom különösképpen komolyan venni Alekszandr Vlagyimirovics „miniszterelnököt”, csak kissé az akasztott ember házában továbblengetett köteles a hangulat: Debalcevo akasztása után a kötél két nagy áldozat-jelölt, Mariupol és Harkiv között leng ki.