Tájainktól messze játszódó történet, mégis minden elemében ismerős, olyannyira, hogy akár nálunk is játszódhatna. És játszódik is nap, mint nap, választásról választásra, általában sikerrel. Izraelben is bejött.

A közvélemény-kutatók ott is jól melléfogtak: a kormányváltásból Benjamin Netanjahu negyedik győzelme lett. Nem is akárhogyan. Amikor a csak Bibiként emlegetett miniszterelnökben tudatosodott, hogy pártja, a Likud tényleg vesztésre áll, megfújta a harci kürtöket, és bedobott minden mifelénk jól ismert és jól bevált fegyvert – az ellenfél leárulózását, hisztéria- és pánikkeltést egyaránt.

Első perctől azt hangsúlyozta, hogy csakis ő képes megvédeni az országot az iráni nukleáris fenyegetéstől, a Hamász örökös bombáitól és a mindenféle terrorveszélytől. De mindezt úgy hangsúlyozta, hogy egyértelmű legyen – politikai ellenfelei nemcsak nem tudják, talán nem is akarják ezt megtenni, mert ők inkább kiegyeznének az ellenséggel. Miután kiderült, hogy ez nem elég (az izraeli társadalom, amely megszokta, hogy az Amerikai Egyesült Államok országuk legfőbb védelmezője és örökös partnere, nem igazán tudja vagy akarja elhinni, hogy ezúttal Washington valamiféle elvtelen alkura készül Teheránnal és képes lesz Izrael biztonságát feláldozni, Bibi elkezdett nemzetközi összeesküvést emlegetni, azt, hogy az izraeli média és civil társadalom egy része a nemzetközi médiával és más nemzetközi segítőkkel szövetkezve próbálja őt eltávolítani Izrael éléről. Hangsúlyozta, hogy ellenfeleit külföldről pénzelik mindenféle álcivilek, amit ugyebár tilt az izraeli törvénykezés. De ez sem volt elég, a keddi választás előtti utolsó, múlt pénteki felmérések még biztos, négy-öt mandátumos előnyt jeleztek a balközép Cionista Tábornak, és azt, hogy lesz esélye az európai szemmel kusza izraeli pártviszonyok közepette kormányt alakítani. Ekkor jött a csodafegyver, ami aztán be is vált:  hétfő este már arról szóltak a hírek, hogy bár felméréseket nem lehet végezni és közzéadni, úgy tűnik, hogy a Likud ledolgozta hátrányát, fej-fej mellett fog végezni a kormányváltásra készülő ellenzékkel, amely legjobb esetben is nagykoalícióra, nemzeti egységkormányra fog így fanyalodni. (Amit nyilván Bibi azonnal kizárt mint lehetőséget.)

Izrael miniszterelnöke egy vasárnapi több tízezres óriástüntetésen már attól óvta népét, hogy hatalomra jutassák a baloldalt, amely kész nem kisebb szentségtörésre, mint az arab pártokkal szövetkezni, ne adj Isten, bevonni őket a kormányzásba, aminek az ára Jeruzsálem egységének feladása lesz, vagyis a nemzet érdekeinek feladása, Izrael zsidó nemzetállam voltának elárulása.

Netanjahu nem sokat tévedett, a Cionista Tábor valóban kész volna együttműködni az arab pártokkal, amint programjában is hirdette, nem ragaszkodik ahhoz sem, hogy Izrael zsidó nemzetállamként határozza meg önmagát. Ugyanis az ország lakosságának mintegy húsz százaléka arab, Izrael teljes jogú állampolgárai, vagy legalábbis annak kellene lenniük.

A mostani előrehozott választást okozó tavaly decemberi koalíciós szakítás egyik oka az a Likud-törvénytervezet volt, amely elfogadása esetén komoly érdeksérelmeket okozott volna az araboknak, megszüntette volna az arab nyelv hivatalos státusát. Ezt akadályozták meg Tzipi Livniék a kormányból való kilépéssel. Bár programjukban vannak olyan kitételek, amelyeket az arab pártok nem fogadnak el – például a nagyobb telepek megtartása és Jeruzsálem egységének megőrzése –, mégis valamiféle normális párbeszéd, együttműködés kezdődhetett volna a többség és kisebbség között. Az arab pártok ugyan már a balközép szövetség nevét is kifogásolják, de ők is egyértelművé tették, hogy valamilyen szintű együttműködésre hajlandóak a Likud és Netanjahu megbuktatása érdekében.

De erre már nem valószínű, hogy sor kerül, bár még kizárni sem lehet. Izrael harcos miniszterelnöke megkezdte a tárgyalásokat negyedik kormányának megalakítására, és egy pártjából kivált politikus, Móse Kahlon és annak új formációja, a Kulanu megnyerésétől függ, hogy sikerrel jár-e.

Én úgy gondolom, hogy igen, bár sem a Kulanu, sem a két vallási párt a kampány során nem kötelezte el magát egyik oldal mellett sem. Noha a Kulanu is jobbközép formáció, nyilván nem azért vált ki a Likudból, mert annyira egyetértett annak politikájával, tehát vannak feszültségek Kahlon és Netanjahu között. Ezúttal a két vallási pártot sem lehetett már eleve adott Likud-szövetségesnek tekinteni, hiszen az elmúlt két évben – Netanjahu harmadik kormányzása idején – kétszélsőjobboldali szövetségese, a külügyminiszter Avigdor Liberman pártja, a Jiszráel Béjtenu és a telepeseket képviselő Naftali Bennet pártja, a Bájt Hajehudi nyomására több olyan rendelkezés született, amely megnyirbálta az ultraortodox közösség eddig biztosított kiváltságait.

Mégis, úgy gondolom, az arab pártok megerősödése, esetleges bevonásuk – akár koalíciós partnerként, akár külső parlamenti támogatóként – elegendő lesz ahhoz, hogy a mérsékelt jobboldal továbbra is inkább a szélsőjobbal való együttműködést válassza, s tovább támogassa Netanjahut azon az úton, amely eddig Izrael nemzetközi támogatottságának megrendüléséhez, az izraeli termékek bojkottjához, az ország diplomáciai elszigetelődéséhez, a nemzetközi szimpátia elvesztéséhez vezetett. A kisebbségi gumicsont, úgy tűnik, mindenhol – földrésztől, fajtól, vallástól, nemzetiségtől függetlenül – kiváló csali, aminek a többség egyszerűen nem tud ellenállni. 

De van még egy másik vetülete is ennek a választásnak, amelyet érdemes nem figyelmen kívül hagynunk. Az arab pártok egyesült listája 14 mandátummal Izrael harmadik politikai ereje lett. Premier ez a javából, mert mindeddig a 20 százaléknyi kisebbség pártjai külön-külön indulva, két-három mandátummal csusszantak be a knesszetbe. Nem kellett számolni velük. A választási küszöb megemelése kissé nekik is szólt, a kezdeményező Liberman remélte, hogy az egymással marakodó arab pártocskáktól így meg lehet szabadulni. De ők Izrael történetében először összefogtak, és több mint kétszeresét szerezték Liberman pártja mandátumainak. Már csak rajtuk múlik, hogy megmaradnak az ország harmadik erejének, vagy visszacsúsznak a jelentéktelenségbe.